Titus Titus 1999

A Titus c. amerikai film Shakespeare egyik legkoraibb drámájának, a Titus Andronicusnak a legújabb filmfeldolgozása.
A Titus nemcsak Shakespeare egyik legkorábbi műve, de egyben az egyik legvéresebb is, bár az ő korában nagy tetszést aratott a darabbeli folytonos vérengzéssel, az utókornak néha kétségei támadtak a Titus bemutatását illetően.
Most egy nő nyúlt a hírhedt "rémdrámához", Julie Taymor színházi (opera-, musical-, dráma) és filmes rendezőnek köszönhető az aktuális Titus-feldolgozás. Taymor már 1995-ben színpadra vitte a Titus Andronicust, de nem szívesen hagyta volna ki a film adta lehetőségeket kedvenc darabját illetően, úgyhogy '99-ben előrukkolt a film-Titusával is.
Akik látták az 1995-ös III.Richard c. filmet, azok kicsit ismerősnek fogják találni a Titust, nemcsak azért, mert ebben a filmben is horrorisztikus jelenetek és Shakespeare-korabeli angol beszéd található, hanem mert ez a film is a jelenbe (vagy legalábbis e századba) próbálja küldeni a darab gondolatait. A Titusban egyszerre láthatunk római hadvezért és Pepsi-s dobozokat, tankokat és római nyilakat, ezredvégi fiatalokat és tógás elöljárókat. A rendező valamiféle időtlenségbe próbálta helyezni a Titus-történetet, de ettől függetlenül az az érzésünk, hogy erőltettek a modernkori öltözetek és kellékek, ha közben a történet szerint az ókori Rómában járunk.
A film 163 perce egy többszörös bosszú-láncolatot mutat be, olyan jelenetekkel fűszerezve, mint csonkítás, nemi erőszak, gyilkosságok, és effélék. Titus Andronicus (Anthony Hopkins) egy győztes római hadvezér, aki épp most tér vissza a gótok elleni háborúból, ahol több fiát is elveszítette. Szimpatikus, köztiszteletnek örvendő hadvezér, akit a nép szívesen látna uralkodójaként is. De nem, Titus annál szerényebb, ő inkább az első látásra is zsarnoknak tűnő Saturninust javasolja maga, illetve leendő veje ellenében császárnak, meg is lepődik, amikor kiderül, hogy Saturninus tényleg olyan gyenge és gonosz, mint amilyennek látszott. De még ezelőtt az affér előtt (biztos, ami biztos), vallási hagyományból kivégzi az elfogott gót királynő, Tamora legidősebb fiát, szerencsére a filmben nem mutatják, csak elmondják, hogyan ölik meg a fiút. Itt kezdődnek a horror-események, és még csak a film legelején tartunk. Bosszú hadjárat kezdődik: Tamora férjhez megy Saturninushoz, elkezdi manipulálni a császárt, és a fekete bőrű szeretőjével együtt eltervezi Titus családjának kiirtását.
Körmönfont csapdákat állít a királynő, az eredmény: Titus megöli az egyik fiát, a másik kettőt ártatlanul halálra ítélik, a legidősebbet, Luciust száműzik, vejét megölik, a lányát, Laviniát megerőszakolják és megcsonkítják, aztán az ő egyik kezét is levágják. Shakespeare a legnagyobb mestere volt a mesterkedések, bosszúk leírásának, de a Titusban ezek a borzasztó dolgok olyan iramban követik egymást, hogy nem csoda, ha általában nem ez a kedvenc Shakespeare-drámája valakinek. Julie Taymor nem szándékozik enyhíteni a dráma horror-vonásain, úgy tűnik, a filmes adaptációt felmenti minden lelki teher alól az, hogy mindenféle korból láthatunk díszletelemeket, és ezzel egy időtlen, korokon túli, de leginkább mai történetté teszi Titus drámáját. Ha a 2000-es év mindennapjai elegendően sok tragédiát hordoznak amúgy is, miért ne lehetne mindezt egy rómaikori történetbe csavarva bemutatni? Csak azért, mert hiába van tele a film pontosan látványszerkesztett jelenetekkel, mégis úgy riasztó ez a Titus, ahogy van. Mikor van kedve az ember fiának (lányának) majdnem három órán keresztül egy "művészies" képekkel leplezett horrort néznie, 15.századi angolsággal fűszerezve? Ritkán, gondolnánk, de ha mégis így adódna, ajánlhatjuk a Titust.
Anthony Hopkins rendesen teszi a dolgát, eleinte érzéketlen és büszke, aztán kicsit őrült és megtört ember, az angol színész-úriember minden arcát elő tudja hozni Titusának, de ő sem tudja kitölteni a méltánytalanul elnyújtott filmidőt. A legtöbb kép olyan, mintha egy komor stúdióban vették volna fel (persze ez illeszkedik a történet baljóslatúságához), aztán az orgiáknál teljes szín-és formapompát mutat a film, legyen legalább mire emlékezni a filmből, ha már az összegész nem tetszetős. Nem az a fő baj, hogy horrorfilmmel állunk szemben (bár nem készültünk fel rá rendesen), hanem hogy a jelenetek alatt azt érezzük, hogy egy direkt művészies formában mutatják be nekünk az eseményeket; mintha egy lassan sétáló kisfiú feledhetné velünk, hogy egy perccel azelőtt Titus -bosszújának tetőpontján- kivéreztetett két gót testvért (Chiron és Demetrius gyalázták meg a lányát), megsütötte, és végül megetette őket saját anyjukkal, Timorával. Mindezek közben nem érezzük, hogy valami feledhetetlen képi világ rögzülne az emlékeinkben, a kisfiúról sem tudjuk már pontosan, hogy a jelen gyermeke-e, vagy Titus unokája, és egyáltalán, muszáj-e lekódolnunk magunknak az ilyesféle jelenetek üzeneteit. Az általános, korokon túli emberi galádság gondolata sem jön át tisztán a filmen, csak azt érezzük, hogy valami félresiklott ezzel a Titus-szal: egy ál-művészfilmbe ágyazott horrorról van szó, aminek az éles eseményei nem teszik lehetővé, hogy saját életünkre, jelenünkre tudjuk vonatkoztatni a történések végkifejletét.
Mostanában gyakran készülnek 2 és fél órásnál hosszabb filmek, de csak kevés filmnek jön össze, hogy ezen a kritikus időn (150 perc) túl is fenn tudja tartani a nézői érdeklődést, például a Magnólia c. filmnek ez sikerült. Elvileg egy shakespeare-i dráma filmadaptációja is lehetne ilyen, ha nem éreznénk öncélúnak a hosszú filmidejét, mint a Titus esetében, hiszen semmi újszerűt nem láttunk a majdnem három óra alatt, viszont hűségesen végigkövettük a legvéresebb dráma történéseit, és ettől nem lettünk sokkal boldogabbak.

-leeloo-