Felícia Utazása Felícia's Journey 1999

Atom Egoyan a tavalyi év egyik nagyon kellemes meglepetése volt, az egész karácsonyra rányomta a bélyegét a nagyon letisztult Eljövendő Szép Napok c. filmjével, amit azóta már az HBO-n is lehetett látni. Maximálisan megdöbbentő volt, amikor az iskolabusz alatt beszakadt a jég, a néző ereiben szó szerint megfagyott a vér. A lányt (Sarah Polley) nevelőapja szexuálisan bántalmazta, de mindezt úgy néztük, mint egy nagyon szép filmet. Tulajdonképpen így, utólag, egy egész év távolából jó filmnek tűnik, mert tényleg nagyon jó és félelmetes utazás, de ez a Felícia féle utazás valahogy mégis újra átgondolni késztet minket bizonyos dolgokat, például, hogy ez az Atom nevű rendező tényleg annyira a szívünk csücske-e?

Az a baj, az a legnagyobb baj, hogy ez az Atom ugyanaz az Atom, amelynek a nálunk tavaly bemutatott filmjét köszönhetjük. Amikor elkezdődik, ráállunk egy jellemző, Atom Egoyan-os, szerpentin-szerű pályára, amely mentén szép, finom siklással, a felszínhez közel haladunk egyre beljebb és beljebb a történetbe, mint valami búvárkaland során. Örülünk.
Adva van egy igazán rokonszenves, sőt mi több, gyönyörű lány, Felícia, akit ott látunk a nagyvárosban mászkálni, és akinek a történetét, az Eljövendő Szép Napok-hoz hasonlóan, itt is fokozatosan és visszaemlékezésekből ismerjük meg. És persze ez a történet, minél jobban megismerjük, annál sűrűbb Atom Egoyan illatot fog árasztani, vagyis a derűs felszín alól egyre jobban kibontakozik a súlyos és drámai helyzetkép, amely gyakorlatilag egy Atom Egoyan-i zsákutca akar lenni, vagyis egy matt-helyzet. Igen, minél többet tudunk meg szépséges ír lányról Feliciáról, annál kevesebb esélyt adunk neki a túlélésre, hiszen kiderül, hogy annyira naiv, illetve annyira rossz családból származik, illetve annyira nagyon hagyta magát felültetni egy béna angol csávó által, hogy az már életveszélyes.
Ez is mind-mind jellemzően és hátborzongatóan Atom Egoyan-i vonás, de a probléma ez után kezdődik.

A film ugyanis egy koránt sem elegáns luxust enged meg magának, és gyakorlatilag úgy dönt, hogy nem is Feliciáról fog szólni, hanem egy fura középkorú férfiról, Mr. Hilditch-ről, akit az angol Bob Hoskins alakít. A film nem is próbálja meg álcázni, hogy a főszereplő Mr. Hilditch, hiszen őt látjuk a film első másodperceiben (is), és az ő történetébe sétál bele Felícia és nem fordítva.
Atom Egoyan, úgy tűnik, igencsak elvetette a sulykot ezzel a Hilditch karakterrel, annyira túlzásba vitte a saját stílusát, hogy végül egyszerűen tönkretette, kioltotta a saját jelentését, elherdálta, amit az Eljövendő Szép Napokkal összehozott. A dolog, amit túlzásba vitt, az volt, amitől Atom Egoyan egyenlő saját magával, vagyis a trükk, hogy egy nagyon derűs képből, egy hosszú és teljesen folyamatos változással egy nagyon dermesztő képet varázsoljon a szemünk láttára. Hilditch ugyanis egy középkorú férfi, aki egy fura gyárban dolgozik, mint főszakács, a menzán, és úgy kóstolgatja az ételeket, mintha éppenséggel egy párizsi étteremben volna. Otthonában pedig folyamatosan tévét néz, azon belül is egy konyha-show-t, egy főzőcske-műsort. Tök jó, ez idáig rendben van. Aztán van neki egy automobilja, amely ugyanúgy, mint a konyhája valahonnan a múltból származik, például az 50-es évekből, és ezzel rávert egy kört Columbo járgányára is. Ez is tök jó, kedveljük ezt a figurát, jó csávó.
Látjuk, ahogy Felícia bolyong a nagyvárosban, próbálja felkutatni a hülye-gyereket, aki elhagyta, és ír létére beállt az angol hadseregbe, csak hogy Felícia apjának legyen oka a megtiltania a lányának ezt a kapcsolatot (más okot aligha lehetet volna gyártani arra, hogy az apa kitagadja az egyszerű környezetben élő 19 éves lányát ). Amikor Felícia és Hilditch először összefutnak, örülünk, és már szinte látjuk lelki szemeinkkel, hogy hogyan fognak együtt bulizni, a múltban rekedt férfi és az összezavart lány, és hogy olyan lesz, mint egy (jó) Hal Hartley film. De Atom Egoyan véres keze lecsapott ránk, és a szórakozásunkra.
Csak röviden: Mr. Hilditch egy tömeggyilkos. Egy tucat lányt élve eltemetett már, és ezeknek az áldozatokat láttuk is felvételről, tehát nemcsak puszta számok, vagy ilyesmi, hanem konkrét bestialitás. Mr. Hilditch a főzőcske-show-t videóról nézi, és a nőszemély, aki ott főzöget, nem más, mint az anyja, vagy 30-40 évvel ezelőtt. Az anyja mindig megalázta őt, a pufók kiskölyköt, és ettől lett ilyen. Így, amikor a végén Felícia, egy erőszakosan végrehajtott abortusz után, az élve eltemetéshez elkábítva véres hálóingben lefele araszol a lépcsőn, és a bejárati ajtót feszegeti, hogy hátha megmenekül, .., szóval ekkor már totál úgy vagyunk vele, hogy tökre senkit nem érdekel, mi lesz vele, mert ez már több a soknál, és az egész átmegy egy nagy viccbe.
Ezt azért tényleg nem kellett volna, .., olyan, mintha Atom Egoyan-t zavarta volna, hogy az előző filmje tetszett az embereknek, pedig már ott is mindent megtett, egy egész iskolabuszt elsüllyesztett a jeges vízbe. Mellesleg egy ilyen balesetet elvileg egészen jó esélyekkel túl lehet élni, ha a mentők például 3-4 órán belül megérkeznek, még szinte mindenkit meg lehet menteni, mivel az agy kellőképpen hidegen van tartva, és nem károsodik, Skandináviában volt már példa 6-8 (!) órával a vízbezuhanás után való abszolút sikeres életmentésre is, de ezt tavaly még nem tudtuk, és szerencsére Atom Egoyan sem tudta, mert akkor biztos, hogy valami még durvább halálnemet eszel ki az ártatlan kiskölyköknek. Szóval zavarta az Atomot, hogy bírtuk a filmjét, és biztos úgy érezte, hogy még nagyobb atom-csapást kell ránk mérnie, hogy leessen nekünk a tantusz, hogy ő nem jót akar nekünk, nézőknek, hanem rosszat. Nos jól van, Atom, leesett.

Persze a film vége felé Atom megpróbál szépíteni, egyszeriben előkap néhány Jehova-tanúját, akik vígjáték elemekkel próbálják fellazítani a fagyossá váló talajt. Késő. Ez a film, a Cellával (A Sejt) együtt csatlakozott az élve eltemetős, perverz és beteg filmek csapatához, melynek nagy elődje a Nyom Nélkül (The Vanishing), 1993-ból, Sandra Bullock-kal, akit Jeff Bridges temetett el. A Vanishing "nagy" elődje (illetve eredetije) pedig a holland Spoorloos, 1988-ból, amely természetesen keményebb volt, mint az amerikai verzió. Erről egy korabeli lelkes és méltató kritikában is azt írják, hogy "olyan félelmetes jelenetek vannak benne, amilyet filmben alig lehetett még látni". Majd tovább megy az író, és hozzá teszi, hogy "az elmúlt 24 órában nem igen tudott másra gondolni", és végezetül még megemlíti, hogy "simán számíthatunk rémálmokra". Nos, ezt tudja ez a Vanishing vonal, amelyhez most Atom Egoyan is csatlakozott.
Csak látszólag furcsa, hogy az év eddigi legfélelmetesebb filmjével kapcsolatban ( Temetetlen Múlt) fel sem merül, hogy perverz, vagy beteges, de ahelyett, hogy bonyolult fejtegetésekkel adnánk okát ennek, elég, ha felidézzük, hogy hogy éreztük magunkat (milyen fejet vágtunk) az egyik és a másik film után, és persze a két "érzés" még csak nem is hasonított.

Mindazonáltal összes rossz tulajdonsága mellett a Felícia Utazása magáénak mondhat egy akkora hibát, amilyet művészfilmek ritkán ejtenek. Negatív sztereotípia.
Általában a csúnya és rossz Hollywood-i filmek szoktak embertípusokat gátlástalanul általánosítani,
amíg a kisebb költségvetésű, kevésbé tömegszerű közönségnek készült, elmésebb filmek, és a művészfilmek pedig pont arról híresek, hogy megmutatják nekünk, hogy mennyire sokféle ember létezik a földön, és hogy a látszat gyakran csal, és hogy ne utálj senkit azért, mert "más".
Itt azonban Atom Egoyan megmutatja nekünk, hogy ha egy ember régi autót használ, és a konyhája is másképp néz ki, mint az átlagos, plusz a munkájának (a menzán) is túlzott jelentőséget tulajdonít, akkor ez az ember tömeggyilkos és fiatal csajokat ás el a kertjében. Gratulálunk! Sovinizmus egy művészfilmben.
Ezzel párhuzamosan a Hollywood-i "giccs", a Grincs például egy olyan üzenetet hordoz, hogy a legcsúnyább és legfurább lény is megérdemli a szeretetet, és tulajdonképpen nagyon jó fej, "meglátod, ha megismered". Atom Egoyan üzenete ezzel szemben az, hogy ne tudd meg, ne lásd meg, ne ismerd meg "az ilyeneket". Pedig ha ezt a filmet Tarantino, vagy akár csak Hal Hartley rendezi, Mr. Hilditch karakteréből nagyon sok jót ki lehetett volna hozni, zéró gyilkosság, zéró hírnév a kemény filmért, de zéró csalódott néző és egy darab kellemes film lehetett volna a mérleg, egy furcsa és magányos középkorú úriember és egy tapasztalatlan ír lány barátságáról. De majd talán legközelebb - Atom Egoyan következő életében.

-zé-