A brit filmgyártás egy új humoros termékével ismerkedhetünk meg az Előszobák és hálószobák c. film személyében, egy amerikai rendezőnő, Rose Troche rendezésében.
A film a szigetországban eléggé kedvelt témakörrel, a nemi identitással, és az ehhez kapcsolódó szociális bonyodalmakkal foglalkozik, de ezt a kissé nehézkes vonalat szerencsére olyan könnyed és vicces formában tálalja, hogy egy idő után már nem érezzük fontosnak, hogy a szereplőink homo-vagy heteroszexuálisak-e, csak szeretnénk, ha végre rendben mennének a dolgaik.
A főszereplő, Leo (Kevin McCidd) speciel meleg, aki két vidám lakótársával tengeti napjait, Darren-nel és Angie-vel, egy meleg sráccal, és egy biszex-hangulatú lánnyal. Leo már épp régóta nélkülözi a szerelmet, amikor egy önsegítő csoportban megismerkedik Brendan-nel, aki épp most lép ki egy hét éves hetero-kapcsolatból, viszont ő sem közömbös Leo iránt. Darren (Tom Hollander) egy nagyon színes egyéniség, a film humormennyiségének 80%-a tőle származik, ő például egy ingatlan-ügynöknek álcázott szociopatával, Jeremyvel folytat viszonyt, akit a Mátrixból ismert Hugo Weaving ausztrál szinész játszik, a már ismert félelmetesen kimért stílusában.
Az Előszobák és hálószobák forgatókönyvét Robert Farrar írta, aki egy provokatív vígjátékot akart írni a nemi vonzódások bonyolultságáról, a filmet látva ez sikerült is neki. Brendan (James Purefoy) viszonozza Leo érzelmeit, bár még kezdő a fiú-fiú kapcsolatban, viszont kiderül, hogy az ő volt szerelme, Sally, egyben Leo első (lány) szerelme is. A romantikus érzelmek kavalkádjának meglepő befejezése lesz, de addig is jól szórakozhatunk Darren beszólásain, az önsegítő csoport intellektuális bolondságain, meg az egész jó hangulatú filmen.
A homoszexualitással foglalkozó filmek gyakori hibája, hogy propagálják ezt a nemi szerepet, és általában az újszerűséget, a szabadságot és a pozitív értelmű dolgokat ebbe a kapcsolattípusba koncentrálják ezekben a filmekben. Az Előszobák és hálószobák szerencsére nem esett ebbe a hibába, a melegek nem lesznek pusztán a melegségük miatt szimpatikusabbak, vagy értelmesebbek, de persze a heteróknak sem könnyű, és vannak még "pályaelhagyók" is, ami egy külön nehéz csoport.
A filmet általában azok fogják kedvelni, akik szeretik a mostani angol filmeket, a nem átlagos életformákról szóló történeteket (Sekély sírhant-rajongók előnyben), és nem ódzkodnak attól, hogy a mozivásznon meleg srácokat lássanak, és az sem baj, ha szeretik a fordulatos vígjátékokat.

Egy élénk kisegér szórakoztatja a mozikban a családi filmek kedvelőit, ő Stuart Little, az első profi digitális egérke. Az Oroszlánkirály társrendezője, Rob Minkoff rendezte a Stuart Little-t, és egy több száz fős stáb két éves munkájának köszönhető, hogy Stuart teljes életnagyságában és élethűen mozog a filmvásznon. 
A történet egy kedves kis mese: egy házaspár örökbe akar fogadni egy gyereket, de megesik a szívük Stuarton, a kisegéren, akit persze senki nem akart hazavinni, így végül őt választják. Stuart hamar beilleszkedik a családba, egyetlen ellenfele Hómancs, a házicica. Érzelmes konfliktusok, cicák üldözése és egy csomó kaland vár Stuartra, míg végül rendes amerikai egér módjára haza nem ér. 
Stuart életrehívását az Oscar-díjas John Dykstra vizuális effekt-rendező koordinálta, aki stábjával együtt először valódi egerek mozgását és viselkedését figyelte meg, majd ezt egy olyan karikatúra-szerű alakba sűrítette, ami már önálló egyéniséggel rendelkezett. A kisegér bundájának és ruháinak a megjelenítéséhez a stáb újfajta digitális technikát fejlesztett ki, software-t készítettek annak érdekében, hogy a szőre valódi bundának tűnjön. Az elkészült egeret végül beillesztették a film való világába, ahol emberekkel és idomított macskákkal szerepelt együtt. 
Stuart Little egy technikailag tökéletesen kivitelezett kisegér, aki eredetiben Michael J. Fox, a  magyar szinkronban pedig Rudolf Péter hangján szólal meg, mindkettő jól illik Stuart kisfiús jelleméhez. 
A Stuart Little, Kisegér egy nagyon kedves mesefilm, a gyerekek imádni fogják a kis figurát, ahogy ragaszkodik a húszszor akkora szüleihez, s ahogy még a természetes ellenfelét, Hómancsot is megszelídíti a kis méretével és a nagy jellemével.

Carlos Saura filmje Madridba kalauzol minket. Adva van egy nagyon szép fiatal lány, aki éppen feladja az isit, mert már megint nem ment át a vizsgán. Eddig még semmit nem tudunk róla, az ismerkedés csak most kezdődik. Paz, mert ez a lány neve, és olyan izgalmasan "h" nak ejtik a "z"-t, levágatja a haját, mégpedig eléggé radikálisan. Ezután látjuk csak, hogy hol és milyen körülmények közt lakik. Apja 120 kilós taxis, aki egyből ráparancsol, hogy parókában kell járnia, amíg a haja vissza nem nő. Anyja parókáját veheti igénybe erre a célra, vagyis lehet, hogy neki is voltak hasonló periódusai, vagy lehet, hogy az apja a Merilyn Monroe stílust kedveli. Lényeg, hogy Paz nem ülhet csak úgy otthon, dolgoznia kel, taxizni. Az apja, és még négy taxis kollégája egy bandát alkotnak, akik elkapják a mássággal rendelkező utasokat, és megülik őket, (transzvesztita, külföldi, homoszexuális embereket), fasisztának mondják magukat, és semmi kétség, azok is. A taxizás révén a szépséges Paz ismét találkozik gyerekkori szerelmével, mert ő is egy bandatag gyereke, és nagyon aranyos módon ismét teljesen szerelmesek lesznek egymásba. A film azt mutatja be elég élesen, hogy miként határozza meg a környezet egy gyerek, vagy éppenséggel egy majdnem felnőtt fiatal fejlődését. Eredeti spanyol zenéket hallgatnak, Manu Chao-t, amely egyrészt nagyon spanyol, másrészt szinte ethno, vagyis baloldali zene, és például egy baráti összejövetelen, ahol az egész banda ott van, erre táncolnak, és közben azzal a bizonyos kéztartással köszöntik egymást. A fiú éppen katona idejét tölti, és csak eltávozásokra jöhet ki a városba esténként. Mint katonát könnyebb bevonni őt a csapatba, de amúgy kifejezetten az a típus, aki "jó lelkű" csak tapasztalatlan, és manipulálható. A lány teljesen más világ, mint a banda, pacifista és toleráns, és kedves és természetes, elveihez pedig kőkeményen ragaszkodik. Barátjának is megmondja, hogy ne legyen fasiszta, mert akkor nem jár vele, és kész. Szóval a fiúnak választania kell. Ezen felül arra is rájövünk, hogy a bandát egy ember irányítja leginkább, plusz benne van egy nő, aki szintén sokat nyoma latban, viszont Paz apja nem is olyan rossz fej, mármint nem volna az, ha nem csinálná, és nem csinálta volna azt, amit. A végkifejlet teljesen Rómeo és Julia szerű, de szerencsére happy endes. Sokkal komolyabb film, mint a Mindent Anyámról, de azért a története ennek is nagyon egyszerű, viszont ez az egyszerűség a téma egyszerűségéből adódik, vagyis semmiképp nem lehet rossz filmnek nevezni. Inkább félelmetes, és ha nem nézi meg az ember, akkor abban is csak az van, hogy nem akarja magát feleslegesen ijesztgetni.