|
|
A
Tehetséges Mr. Ripley
The Talented Mr. Ripley
1999
A szeretet köztudott,
hogy önző dolog, aki szeret valakit, az szinte belőle táplálkozik, és a
táplálkozás egy pusztításként fogható fel. Körülbelül ezt a problematikát
járja körbe a Tehetséges Mr. Ripley.
Adva
van egy proletár származású srác, Tom Ripley (Matt Damon), amolyan
szabadúszóként mozog, aki még nem igazán döntötte el, hogy mihez is ért
valójában, de ezzel együtt igen sok területen mutat tehetséget. Egyik alkalommal
éppen koncertet ad, egy kölcsönkért zakóban, amely koncert után alkalma
nyílik egy nagyon gazdag férfival beszélgetni. Ez a férfi elpanaszolja,
hogy a fia Olaszországban
"kempingezik",
nem csinál semmit, csak hajókázik, meg csajozik, és költi az apanázst.
És szó szót követ, és Tom Ripley máris kapott egy küldetést, mégpedig pénzért,
hogy odamenjen, és visszahozza a szökevény aranyifjút. Az ötvenes években,
amikor ez a történet játszódik 1000 dollár nagyon nagy pénz, és Ripley
ennyit kap az útra.
Meg
kell jegyezni, hogy a film legeleje, illetve maguk a feliratok nagyon újszerűen
és nagyon profin vannak megoldva, ilyet eddig még nem lehetet látni, pedig
nagyon egyszerű. A kép egy egy részét (mikor melyiket) egy színes rész,
egy sáv takarja ki, amin azért átlátszik, az alatta lévő kép, és ezen jelennek
meg a feliratok, a sportközvetítések szoktak ilyet alkalmazni kicsiben,
de nagyon
jó. Mire eltelik a film első öt perce, már annyira sínre vagyunk téve,
hogy szinte egy lepke szárny által kavart légörvény könnyedén végigröpítene
minket bármilyen történeten. Ennek ellenére a film elég unalmas, csak nehéz
megfogni, hogy miért. Mindenesetre az Amerikai Szépségnek a nyomába sem
ér. Anthony Minghella korábbi filmje, az Angol Beteg sem volt egy pörgős
kaland, és ugyanúgy mint most is, a főszereplővel ott sem lehetett a filmekre
jellemző módon azonosulni,
Ralph Fiennes összes különlegességét abból nyerte, hogy beteg, és ha nem
lett volna az, talán észre sem vettük volna, ami persze nem feltétlenül
negatív kritika. Jellemző volt azonban az Angol
Betegre, és a Ripley-re
is jellemző ez, hogy fantasztikusan részletgazdag ugyan, de ezek a részletek
nem állnak olyan nagy erővel össze, mint a higanyzsaru a terminátor kettőben,
hanem csak úgy vannak, bámészkodhatunk a jelenetek felett, mint a moziban.
És csak azért sajnálkozunk, mert érezhetően nagyobb erő van a történetben.
Tom
Ripley nekivág Olaszországnak, és már a pályaudvaron úgy mutatkozik be
egy lánynak, akit Cate
Blanchett alakít, és
aki nagyon szép, hogy ő Dickie Greenleaf, a mágnás fia. Aztán megismerkedik
Dickie-vel egy tengerparti strandon, mégpedig úgy, hogy véletlennek tűnjön,
azt hazudja, hogy ő is a Princeton-ra járt, és szinte percek alatt beeszi
magát Dickie és Marge életébe. Marge megformálásáról
Gwyneth
Paltrow gondoskodik.
Ott van az álompár, napfény, jazz, vitorlás hajó, na és a szex. Paradicsomi
életforma. Másrészt ott van Tom Ripley, aki sosem volt gazdag, és nagyon
úgy néz ki, hogy nem is lesz, és most belecsöppen ebbe a világba és megízleli
az édes életet.
Tom
gyorsan tanul, és már elutazása előtt is precíz előtanulmányokat folytatott
"Dickie-ből", lemezeket pakolgatott fel a lemezjátszójára, bekötött szemmel,
és próbálta mindig kitalálni, hogy éppen ki játszik, csakhogy a klasszikusok
dióhéjban jellegű műveltséget megszerezze. A helyszínen pedig, megtanulja
Dickie aláírását, a szokásait, a barátai nevét, szinte mindent. Ez az a
dolog, ami határozottan izgalmas és érdekes a filmben. Tom határtalan csodálata
az utánozhatatlan könnyedséggel rendelkező, született arisztokrata Dickie
iránt csak nőttön nő. Dickie, (Jude
Law, a Gattaca-ban Ethan
Hawke bátyja) semmit nem csinál, csak élvez az életet, és most, hogy ebben
Tomis részt vehet, már önmagában részegítő hatással van rá.
|
|
De
ez ennek az élvezetittasságnak csak az egyik fele. A másik fele abból jön
létre, hogy Tom, mint egy szivacs szívja magába Dickie lényét, vagyis valaki
másnak a bőrébe bújik bele fokozatosan. Thomas
Mann kisregénye, a Halál
Velencében jut eszünkbe, ahol a Gustav Mahlerről mintázott karakter leugrik
Velencébe, és ott annyira megváltozik, annyira nemhogy felszabadul, de
kifordul magából, hogy a végén nincs megállás. Vagy, a másik Thomas Mann
analógia a Félix Krull regénye, az Egy Szélhámos Vallomásai, amin gyakorlatilag
egész élete során dolgozott, és teljesen rendhagyó módon soha nem is fejezte
be, legalább is maga szerint, mert az olvasónak az egyik legjobb és leghappyendesebb
irodalmi élményt nyújtja, hiányérzet nélkül. Ebben a regényben Félix
Krull, aki éppen nincstelen,
és liftboyként tevékenykedik, pályája hajnalán, egyik téli este sétál a
városban, a hóesésben, és megpillant egy testvérpárt egy előkelő ház erkély-teraszán.
Ahogy ott állnak fehér kardigánjaikban, egy fiú és egy lány, a hóesésben,
szőke és kékszemű fejeikkel, majd úgy döntenek, hogy mára elég lesz a hóból,
és inkább bemennek a melegbe, a kirakatüvegek összes frusztrációs hatását
és vonzerejét egyszerre fejtette ki Félixre. Szeretett volna ő is ott lenni,
sőt ő lenni az, az az ikerpár. És ha már itt tartunk a Félix Krull regény
egyébként is elődnek tekinthető, mert Félix személyt cserél egy gazdag
fiúval, aki egy lány miatt nem akar elutazni világkörüli útra. Mindenképp
azt mondhatjuk, hogy a Mr. Ripley-nek megvan a maga nagyon erős
történet-magja.
Már
szinte dörzsölhetjük a tenyerünket, hogy de jó kis film, mert tényleg jól
kezdődik, és jól halad, de aztán egyszercsak elsötétül minden, és bekövetkezik
a fordulat, ami lényegében hazavágja az egészet.
Ártatlan
jelenetnek indul, Dickie a kádban ül, Tom pedig szárazon, ruhában, és akkor
megkérdi, hogy ne üljek be melléd?
Még ekkor sem akarjuk felfogni, hogy mi van, és először inkább arra gondolunk,
hogy Tom, a nagy asszimilálódó művész ki akarja deríteni, hogy Dickie nem
homoszexuális-e, éspedig azért, hogy ezt a (Gwyneth-tel illetve Marge-dzsal
szemben) gyenge pontját felhasználva a helyére furakodhasson az elképesztő
szépségű lány ágyában és életében.
Ó,
igen, gondoljuk naivan, ez lehet a terv, és nem más, Dickie-t kigolyózni
Marge szívéből, ágyából, életéből, és akkor majd, ha az események odáig
fejlődnek, Marge akár cinkos is lehet az eredeti, vagyis Dickie eltűntetésében,
mint egy thrillerben.
De
nem, sajnos, nem ez történik, hanem a leglaposabb dolog, ami elképzelhető.
Tom tényleg szerelmes lesz Dickie-be, és végül egyfajta "szerelemféltésből"
kifolyólag teszi el láb alól, és ez nagy kár. Mert akkor minek volt a sok
agyafúrt és izgalmas előkészület, ami szinte a Kéz, Amely a Bölcsőt Ringatja-t
juttatta eszünkbe, vagy a Beugró-t. Egyszeriben eltűnik a "tehetséges"
Tom Ripley és egy sima féltékeny srác marad helyette, aki annyira már nem
kavar fel minket. Ezzel együtt, ahogy bejön a homoszexualitás (lapos) vonala,
Marge szerepe is rohamosan
kezd csökkenni, és az összes izgalmat már csak az hivatott megadni nekünk,
hogy Tom folyamatosan bujkál, és valahányszor összefut Cate Blanchett-tel,
aki tudja róla, hogy kicsoda, mindig újabb bonyodalmat jelent. De ezek
a bonyodalmak egy sima és klasszikus álarcos színdarab korlátjai között
maradnak, mégpedig bőven. Tényleg nagy kár, mert lehetett volna sokkal
jobb, illetve jó is.
Így
egy remek történet helyett a remek színészek munkáját élvezhetjük leginkább,
a két női főszereplőn kívül feltétlen figyelmet érdemel Philip
Seymour Hoffman, aki
Freddie Miles szinte gusztustalanságig közönséges, és mégis roppantul jópofa
karakteréért felelős, amely sokat dob a filmen. Freddie Miles a Boogie
Nights-ban is szerepelt, (a homoszexuális, pufi fiút alakította), valamint
a Boldogságtól Ordítani-ban is, (az a pszichopata csávó volt, (Allen),
aki Lara Flynn Boyle szomszédjában lakott). Ő aztán tényleg megtett mindent
azért, hogy egy színvonalas filmet kapjunk. Egyébként mindenki jó a filmben,
állítólag még az eredeti regény írónője is, vagyis amennyiben nem tökéletes
a film, valahol Minghella-nál akadhatott el a dolog.
-bob-
|