"A három legjobb dolog a világon: egy ital előtte, és egy cigaretta utána."
Gondolom senki számára nem ismeretlen az, amikor az irodai küzdelem, vagy éppen az édes semmittevés láncait szeretnénk lerúgni magunkról egy méretes bulizással.
A változatosság gyönyöre, az éjszakai pezsgés, a dübörgő zene (a film soundtrack-je kötelezően megvásárolandó), az önmagukból és ruháikból kivetkőzött lányok, a jóképű vagy éppen charme-os pasik látványa, és vannak olyanok is, akiket egyszerűen csak a súlyos kilókat nyomó mellek vagy a kőkemény hasizmok mozdítanak meg. (Attól függően, hogy ki melyik csapatban játszik.) A patakokban nyakunkba ömlő pezsgő... hát igen. Mint egy megváltás.  Felelőtlenül hátrahagyni mindent egy éjszakára vagy néhány órára. Nevezhetjük laza kikapcsolódásnak, vagy erős arconpörgésnek. Kinek-kinek ízlése szerint.
Így vág bele az éjszakába 8 fiatal A Pár-Baj-ban, az Amerikai História X forgatókönyvírójának, (David McKenna) és a Gia (Kifutó a Semmibe) rendezőjének, (Michael Cristofer) filmjében.  A leosztás is nagyon ötletes, 4 fiú, 4 lány. Jane, Sara, Whitney, Emma, a fiúk részéről pedig Rick, Michael, Shawn, és Trent. Mindenki benne van a tutiban, és nincs önámítás. A lányok kibeszélik a pasikat, akárcsak a fiúk a csajokat, és mindenki a biztos szexre hajt, és ezért láthatóan meg is tesznek mindent. Csak egy kicsinek igazán nem nevezhető hiba csúszik a számításba: túllőnek a célon. Mert hát a pörgésnek is vannak határai, akkor is, ha néha csak igen nehezen észrevehetőek. Vicces dolog egy "másnap" reggelén a haverokkal röhögcsélni, és a hiányzó részleteket apró darabokból összerakni, csak kérdés, hogy mennyire apró darabokról és mennyire súlyos történetről van szó. Amikor esetleg egy egész kínai vázát kell apró darabokból összeragasztani a mi kis "kihagyásunk" miatt, az már nem is annyira vicces.
A Pár-Baj nagyon ötletesen kezdődik, azon a pontján kapcsolódik be az óriási bulizás eseményeibe, ahol a fiatalok azt hitték, hogy befejeződött. A folytatás pedig arról szól, ahogyan összerakják a hiányzó "részleteket". A helyszín egy ágy, Jane lakása, az ágy aznap esti társtulajdonosa: Rick. Éppen belekezdenének valami nagyszerűbe, amikor csöngetnek, és nem a szomszéd nyugdíjas az, hogy halkítsák már le a zenét, hanem Jane barátnője, Sara, összevert arccal, és csak annyit tud mondani: "Ezt most nagyon elbasztam. Megerőszakolt az az állat focista."
Valahogy így indít a Pár-baj. Szépen nyugodtan, néhány percig még röhögcsélhetünk is. Aztán jön a döbbenet, és jöhetnek a hiányzó részek. A mostanában divatos dokumentarista stílusban mesélnek hőseink arról, hogy bizony ez a világ a nagy kefélésről szól. Csak semmi lelkizés, mert abból baj lehet. Ha valakibe jól beleszeretünk, akkor ott gubanc van. Ki akar azzal problémázni, hogy még másnap is ugyanannak a pasinak/nőnek az arcát kelljen bámulni? Aztán azt is megtudhatjuk, hogy a hírek szerint L.A-ben bizony van egy tanfolyam, ahol nőket tanítanak... hmmm... hogy is mondjam... hát szóval: orális szexre. És hogy ezt bizony egyesek szeretik, egyesek nem szeretik, de hát mindenki csinálja. Aztán következik a "bemelegítés", aminek fő kérdése: vajon a csajok isznak többet vagy a pasik, amit persze a két csapat különállóan, elengedett kézzel csinál. És tovább beszél mindenki mindenről, szexről, pasikról, nőkről, ivásról, szigorúan szabadszájúan.
Elég jó felvezetés egy izmos pörgéshez, nem? Ismerjük a társaság gondolatait, az arcokat, hogy ki-kivel akar nyomulni, ki kivel nem akar nyomulni, és hogy ki kivel mit csinálna legszívesebben, és egy kicsit a jellemekbe is belekukkanthatunk. 
Na igen, a jellemek. Igen nehéz helyzetben volt David McKenna és Michael Kristofer, hiszen a téma, amiről a film szól, igen könnyen támadható mind a vad hímsoviniszták mind a vad feministák részéről. Elbillenhetett volna a súlypont bármelyik irányba is, de ez szerencsére nem történik meg. Őszintén bevallom, régen láttam ennyire kiegyensúlyozott filmet, egy ennyire kényes témáról. Ehhez nagy szükség volt arra, hogy a szereplők jellemrajzai ötletesen kiválasztottak, vagy jól kitaláltak legyenek. Rick (Sean Patric Flanery) és Jane (Amanda Peet) képviselik azt a vonalat, ahol a megfontoltság és az érettség leginkább látványos. Van egy híres és menő focistánk, Mike (Jerry O'Connel) a megfelelő sztáros hiúsággal és nem kicsi "enyém a világ" hozzáállással (na meg egy 5 millió dolláros friss, ropogós szerződéssel a hóna alatt), aki előtt nincs akadály, aki rommá vereti magát egy testőrrel, csak azért, hogy megtorlást vehessen az őt ért sérelemért. Aztán Sara (Tara Reid), a picit talán elkényeztetett lány ( Mercedes-szel és tengerparti lakással), akit a többi lány kicsit mintha a kishúgának tekintene, kissé felelőtlen és túlságosan beindult, kihívó karaktere és ál-ártatlansága szinte vonzza a bajt: nem meglepő, hogy ő keveredik végül a megerőszakolás-történetbe. Emma (Sybil Temchen), aki kiborító napját, fárasztó munkáját roppant egyszerű megoldással vezeti le, a sárga földig leissza magát, és belebonyolódik egy olyan aktusba Shawn-nal (Brad Rowe) amit másnap - valljuk be őszintén - nem is kicsit bán meg. (Ez, azt hiszem, kulcsfontosságú rész.) Shawn az, akiben a lelkiismeret és az érzelem a leglátványosabban a felszínen van. És aztán még ott van Whitney (Emily Proctor) a bárban dolgozó hölgy, akiről nehezen sikerült eldöntenem, hogy inkább prostituált és kevésbé felszolgáló, vagy inkább felszolgáló és kevésbé prostituált. És hát Trent (Ron Livingston)... Trent barátunk képviseli az életművész vonulatot, az "ugyan öreg hagyjál már, ki vagy Te?" laza stílust, aki golf ruhában csörtet el bulizni (és persze nem engedik be a szórakozóhelyre, de azért ezt is megoldja), akinek a világ az érett nőkből áll, a semmittevésből (az a munkája, hogy golfozik), a "mindig ott jó, ahol vagyok"- hozzáállásból, és egy pici titokból, ami szó szerint "összeköti" Whitney-vel. Arról nem is beszélve, hogy a habókos úriember nem egyszerű élete és hozzáállása képviseli a film elég súlyos, kellemesen morbid humor- rovatát. Azt az embertípust, akire egy barátom azt mondaná: "Minden társaságba kell egy rossz fej. Valaki, akit annyira nem bír senki. Mert ettől lesz kerek a kép, mert kell valaki, akit közösen lehet nem szeretni, de ha nem lenne ott, mégis hiányozna. "
De amit igazán komolyan végigleselkedhetünk, az maga a buli. A totális őrület, a totális ivászat, a totális túlfűtöttség és a totális balhé. Amiből ki így, ki úgy kerül ki. Van aki frissen, fitten, és hát olyan is akad, aki egy kicsit csatornaszagú, vagy éppen hangyányit összevert. Aztán következik a másnap, amikor is a szervezkedés lázának helyét átveszi a "vajon kivel mi történt?"- láza. Összefutnak a fiúk, és összefutnak a lányok is. Meglepő sztorik az elmúlt éjszakáról, bágyatag stílusban. Szerencsére a bágyatag szó nem a filmre vonatkozik, hanem másnapos hőseinkre. Két lány a lakásában, két srác egy nyugágyban beszélik át a múlt estét, Egyik hősnőnk viszont az intenzív osztályon van éppen, és ennek ellenpontjaként egy fiúnk pedig előzetesben.
Ilyen helyzetben már egyáltalán nem vicces dolog összerakni az elmúlt este hiányzó részleteit. Ilyenkor már nem tűnik humorosnak egy egyéjszakás szex valakivel. Mert mi van, ha valaki egy kicsit másként értékeli a helyzetet, mint mi? És mi van akkor, ha a szituáció átgondolását nagyban gátolja az, hogy kiesett az a rész, ami az ágyig való eljutástól kezdődik, és az intenzívre való megérkezésig tart?  Ez itt már a súlyos oldala a dolgoknak, nincs min nevetni. Ez itt börtön vs felmérhetetlen lelki károk. És amitől még durvább a helyzet: fiúk vs lányok, barátok vs barátok. felelősség vs felelőtlenség, jellemek vs jellemek.
Nehéz eldönteni, hogy mit jelentenek a film utolsó képsorai, hogy mi lett a Jane-Rick románccal. Mert azért van egy külön érdekes vonal is a filmben. Egy másik alternatíva is el van dugva, kicsit rejtve, kicsit félősen. Eldugják, elrejtik hőseink, mert ebben a szálban túl sok a felelősség, túl nagy a kockázat, viszont amit nyerhetünk vele, azt nem lehet pénzben kifejezni. Ezért viszont nagyon lehet félni tőle. Mert amennyire erős kötelék, annyira törékeny dolog is a szerelem. De van-e értelme elbújni előle? Vajon mi lesz ezután Rick-kel és Jane-nel, akiket nem csak egyszerűen megviselnek a történtek, hanem jogász múltjuk miatt szembe is állítanak? Vajon mit jelent a filmet végül is keretbe záró utolsó "ágyjelenet" , amikor csak fekszenek egymás mellett, és mintha valami hidegség surrant volna közéjük? Vajon mindig azok sínylik meg mások hülyeségeit, akik a legkevésbé érdemelnék? Vagy egyszerűen csak azok, akik jóval bölcsebben és mélyebben látnak és élnek meg dolgokat a világból. Mert ők érzik csak a történtek és a tettek igazi súlyát.
Mérlegelünk életünk végéig. A mérlegnek két serpenyője van: az egyik oldalon amit nyerhetünk, a másikon pedig amit veszíthetünk. A döntés sohasem könnyű és félelmeink gátolnak meg abban, hogy sikerüljön végre őszintén választanunk.