Alapvetően izgalmasak az olyan filmek, amik valaminek a másik oldalát mutatják meg. Az Amerikai Szépség egy 42 éves férfi tulajdonképpeni padlózásáról szól, de egészen különös nézőpontból, az illető férfi (Kevin Spacey) nézőpontjából, és ő ezt nem tartja padlózásnak. 
Rögtön a film elején közli, hogy egy éven belül meg fog halni, és azt is hozzáteszi, hogy ezt még most nem tudja. Az első kérdés, ami felmerül, az első dolog, amire kíváncsi az ember, az az, hogy vajon miért kapott 3 darab Golden Globe-ot? Hogy vajon "megérdemelte-e", vagy csak kiszúrták, mint a Toy Story 2.-t? De ez a kérdés nem sokáig foglalkoztat minket, hiszen olyan jól, izgalmasan és fantáziát beindító módon, töményen és nem utolsó sorban jó zenével kezdődik a film, hogy egyből látszik, itt bizony minőségről van szó. A 92-es Játékos (The Player) c. filmre emlékeztet minket ez a kezdés már csak a zene miatt is, amit ugyanaz a Thomas Newman komponált most is, a Thomas Newton féle filmzenék 100 méterről felismerhetőek teljesen egyedülálló stílusuk miatt, amit nagyon sok és nagyon sokféle ütőshangszer, az élénk és gyorsan változó ritmus,  és intenzív dinamika jellemez. De komolyan, akinek volt szerencséje látni a Játékost, (még moziban, mert a szinkron szinte egy az egyben kiölte belőle a zenét), az bármikor felismer egy Thomas Newton-t. 
Lester Burnham (Spacey) átlagos férfi, mint mindenki a filmben, csak neki szerencséje van, mert a film róla szól, a film írója őt kedvelte, és nem mást. Lester olyan szürke és unalmas fickó, hogy partira sem akar elmenni, mert akkor lemarad a maratoni James Bond-ról a tv-ben, és ha már ott van, amikor bemutatkozik valakinek, közli, hogy nem baj, hogy az illető nem ismerte meg, ő maga sem emlékezne saját magára. Az élete két ok miatt kezd el megváltozni gyökeresen, az egyik természetesen az, hogy ki akarják rúgni, a másik pedig az, hogy elmegy a feleségével egy iskolai meccsre, ahol a szünetben a lányok, köztük Lester és Carolyn (Annette Bening) lánya is fellép egy kis mazsorett sportgimnasztikával. Lester egy darabig még a lányát figyeli, Jane-t, (Thora Birch), de aztán átvált a lánya barátnőjére, Angela-ra, akit Mena Suvari alakít, aki az Amerikai Pitében a szende kóristacsajt alakította. Lester megízleli a boldogság ízét, amit vörös rózsaszirmok szimbolizálnak a filmben, illetve maga Angela, egy fürdőkádnyi vörös rózsasziromban fekve, innen az egész rózsa-dolog. 
Körülbelül itt kezdünk el rájönni, hogy a film nagyon kevés-szereplős, Lester, a felesége, a lánya, a lánya barátnője, a lánya udvarlója, a felesége udvarlója, és még a lánya udvarlójának a szülei. De, akármilyen szépen is van fényképezve a film, totál alacsony-költségvetésűnek számít a maga 15 milliójával. A 65-ös születésű, angol származású  Sam Mendes-nek legelső filmje ez, amihez talán passzol is az alacsony költségvetés, de "nem passzol", hogy olyan jól ki van töltve ez a kerek 2 óra. A fényképezés, és az art-direktor-i munka is egyszerűen profik. És azt is meg kel jegyeznünk, hogy elég komoly árú színészeket sikerült kihoznia ebből a 15 millából, amelyből már most 74 millió bevétel származik. 
Lester tehát rájön, hogy ki fogják rúgni, ezért ő maga is rásegít erre, és nem működik együtt a vállalat költségracionalizáló szakemberével, akinek az a dolga, hogy eldöntse, kit kell majd kirúgni. Kihallgatja lánya (Jane) és annak barátnőjének, (Angela) a beszélgetését, melyből az derül ki számára, hogy ha gyúrna egy kicsit felsőteste, Angela nem tudná megállni, hogy lefeküdjön vele. Ezért Lesternek máris van mivel kitöltenie az idejét. Gyúr, na és füvet szív, amit lánya udvarlója, Ricky (Wes Bentley) árul neki. Eladja a modern autóját, és vesz egy régi Firebird-öt, gyerekkori álmát valósítva meg ezzel. Lényegében ennyi, és közben folyamatosan Angela-ról fantáziál, rózsaszirmokkal, meg minden. Annette Bening szerepe (Carolyn) a leghálátlanabb, ő egy idegbeteg középkorú nőt alakít, aki a házasság mítoszában éli napjait, élvezi, hogy egyik nap olyan, mint a másik, és kényszeresen csinálja a dolgokat, és ha még nem lenne eléggé antipatikus, sikertelenségei a munkája terén, (ingatlanügynök) arra viszik rá, hogy feltétel nélkül belezúgjon egy koravén dzsigolóba, a legnyálasabb figurában, aki a 99-ben készült filmekben előfordul, Peter Gallagher alakításában, aki korábban éppen a Játékos Larry Levy-jeként lopta be magát s fejünkbe. 
A filmben az a trükk, hogy amiket így el lehet róla mondani, az egyáltalán nem azt a képet hozza létre az ember fejében, mint amit a filmben effektíve lehet látni. A fekete humor és a paródia határmezsgyéjén közlekedő filmben pont az a poén, hogy valaminek egy totál más oldalát mutatja meg. Lester örül annak, ami vele történik. Egyre felszabadultabb, egyre jobb a felsőteste, gyakorlatilag úgy is lehet mondani, hogy 14 év gályázás után, mintha egy másik bolygóról tért volna vissza az életbe, ahol megpróbál újra akklimatizálódni. Természetesen van egy jókora fogyasztói kultúra ellenesség is a filmben, mivel Lester azt találja ki, hogy lemondva a karrierjének a továbbépítéséről, elmegy egy gyorsbüfébe dolgozni. "Minek az a karrier?" Igen, ez a mondat remekül hangzik, különösen egy (mondjuk ki), kapuzárási konfliktban szenvedő férfi számára, illetve az összes ilyen korú férfi számára, ami szinte garantálja a film remek bevételét, mert amíg a negyven körüli nők elnyomott életéről szóló filmeket leginkább tévécsatornáknak lehet eladni, addig az ugyanilyen korú férfiak odacsapnak majd az asztalra, amikor a családjuk megkérdi tőlük, "hol voltál, drágám?", és azt mondják majd, "moziban )))", mert nekem is jogom van, stb. Szóval, marketingből jeles. 
De ha már itt tartunk, hogy minek az a nagy karrier, ne felejtsük el, hogy két autót, hatalmas házat tartanak fönn, aminek a felére biztos nem futná a hamburgeres fizetésből. Vagyis, Mr. Lester Burnham a hamburgeresnél vállalt melójával levetette magáról a családfenntartói kötelezettségét, és itt nem arról van szó, hogy félig, vagyis, most már keressen valamit a feleség is, hanem teljes egészében. "Tartsa el a feleség magát, a gyereket, a házat, az autókat, én meg majd elbulizgatok a hatvanezer dolláros végkielégítésemből, amiből hetente kábé két ezret költök csak fűre."
És ha már itt tartunk, kezd leesni a tantusz, hogy a film teljesen antifeminista. Annete Bening (Carolyn )nemcsak rossz anya, de borzasztó feleség is, elveszítette fiatalkori bulizós, beindult stílusát, (vagyis a sármját), plusz, nevetséges sznobizmusból csalja meg a férjét, és ezzel magát is nevetségessé teszi. Lester pedig, amikor a hitvesi ágy baloldalában a tini lánya barátnőjére gondol, és maszturbál, és Carolyn kikéri magának, akkor átmegy ellentámadásba, hogy miért ne, igen, maszturbálok, gyere segíts, ha nem tetszik. Mintha nem az lenne az életben, hogy a nők veszítik el 40 körül a vonzerejük egy (pici) részét, akkor, amikor a férjük még 18 éveseknek is bejön, és mintha nem a feleségek lennének a rossz helyzetben emiatt, mivel ők nem engedhetik meg maguknak olyan könnyen, hogy akárkivel lefeküdjenek., miközben a férfiak leugranak egyet sörözni a "cimborákkal", esetleg üzleti ügyben, és máris ott a nagy lehetőség. És mintha jelen esetben is nem pont ez lett volna a helyzet, hogy Lester egy 18 évesről fantáziál, a feleségére pedig egyáltalán nincs beindulva. ("Persze", a filmből "világosan" látszik, hogy ez a feleség hibája. Óh, szegény Lester. Tényleg ennyire "egyszerű" lenne Sam Mendes agya, vagy van egy rafinált kibúvója, illetve legalább valami, ami annak látszik? Igen, ennyire egyszerű, és igen, van kibúvója, és ez az, hogy ő nem akart semmit az egész élettől, csak egy kis boldogságot, és őt annak  idején az oltárnál belerángatták valamibe, egy nagy boldogság mézesmadzagát húzva el az orra előtt, amiből nem valósult meg egy csomó minden, vagyis "okkal" érezheti, hogy átverték, mint Michael Douglas-t az Összeomlásban, amikor a hamburger nem volt olyan szép és nagy, mint a pult felett a képen. 
Nemcsak Lester felesége, Carolyn ennyire borzasztó, hanem  a lányuk is, aki utálja, gyűlöli az apját, mert maszturbál, és mert be van indulva az összes barátnőjére, az összes-en értsünk csak 1-et, az egy darab Angela-t (Mena Suvari), aki Lolita módján kacérkodik a kapuzárási konfliktusával elfoglalt Lesterrel. Jane, a lánya nemcsak őt utálja, hanem az anyját is, de amíg az anyját látjuk, hogy milyen borzasztó amatőr és önző és figyelmetlen és érzéketlen módon bánik Jane-nel, addig Lester szinte könyörög neki, hogy legyenek jóban, mint régen. Vagyis Jane is rosszfej, mégpedig indokolatlanul. Vagy talán nem is indokolatlanul, hiszen, minél rosszabb fej Jane, annál jobban meg lehet érteni Lester-t. (Vagyis, Lester, csinálj bátran, amit akarsz,  a forgatókönyvírónak tervei vannak veled!) Lester figuráját egyébként akkor érjük meg a legjobban, meg azt is, hogy a forgatókönyv milyenek akarta őt látni, ha megvizsgáljuk a jófejségi görbéjét. 
Az elején nagyon rosszfej, és nagyon bénán is viselkedik, de aztán elkezd gyúrni és füvezni, és kinyílik előtte a világ, és egyre jobb fej lesz, mert mindenben látja  a szépséget. Először szinte csak helyi emancipációs küzdelmet folytat a két nővel a családján belül, hogy hallgassák meg őt is, vegyék figyelembe, hogy ő is valaki, stb. Először jól megalázza Carolyn-t, a maszturbálás eset során. De, miután a falhoz vágta a tányért, ő az, aki odamegy Jane-hez a konyhába, hogy béküljön, vagy legalább is egy külön békét kezdeményezzen. Aztán később ő az, aki le akar feküdni a Carolyn-nal, (ez egyébként kulcsjelenet), "csak" Carolyn észreveszi, hogy Lester majdnem ráönti a nektársörét a 4000 dolláros szófára, és szól neki. Tehát Lester jófej volt, csak Carolyn anyagiassága kizökkentette őt. Milyen kár, hogy Carolyn nem tudott (mert a rendezőnk nem akarta, hogy tudjon) búgó hangon, mint egy tinédzser, a szex révületében csak úgy futólag szólni neki, hogy "vigyázz, honey, ne öntsd ki". Ha egy bármilyen idegen nő mondta volna ezt Lester-nek, simán átugrik a dolog felett egy OK-val, de a feleség anyagisa, és nem tudja elengedni magát még akkor sem, ha a férj, ahelyett, hogy bombázókkal nyomulna, éppen őt választja ki sörözés közben, (amikor a feleség éppen a napi munkából ér haza) a női szerepre. 
Lester jó fej, mert amíg a lánya udvarlójának az apja, aki volt tengerészgyalogos, utálja a homoszexuális férfiakat, (fogadjunk, hogy a nőket nem), addig Lester barátságosan kocog velük a hajnali órán, mert benne nincsenek előítéletek, na nem mintha ez a páros zaklatná őt. És jófej Lester, mert amikor az udvarló apja az esőben átsétál hozzá, ő készségesen segítene neki, meghallgatná, adna neki száraz pólót, még a vállára is borul, ha kell, de amikor ez az apuka (aki okkal hitte, hogy Lester homoszexuális, és a fiával folytat viszonyt) megpróbálja megcsókolni, Lester, mint egy lovag, úriemberként közli, hogy sajnálom, ebben nem segíthetek. Wow! Ez aztán a kizökkenthetetlenül jófej pasi! Annyira jófej, hogy amikor a tinilánnyal, Angela-val szeretkezni kezd, és kiderül, hogy a lány szűz, egyből abbahagyja az aktust! Na nem, mintha nem lenne ciki a lánya barátnőjével lefeküdnie akkor is, ha az illető lány, a lányával együtt 30 éves, mivel nemcsak a kor  gáz a dologban, hanem a lányának az életszférájába való behatolás. ÉS utána, amikor az elmaradt aktus után, mint felnőtt a felnőttel beszélgetnek a konyhában, Lester és Angela, Lester, aki egész film alatt Angela-ról álmodozott rózsaszirmok között, most csak úgy elkezd átmenni jó szülőbe, és a lánya hogyléte felől érdeklődik. Egyszerűen eláll az ember lélegzete is, hogy hogy lehet ennyire jófej ez a Lester. 
A film, és a forgatókönyv trükkje, most már kezd derengeni, abban áll, hogy az elején bejelentik, hogy Lester meg fog halni, és ezért mindent elnézünk neki. És amikor a végén végigtekintünk életének néhány képén, amiből egy a nagymamája keze, kettő a tesója, (vagy unokatesója) új Firebird-je, és a rend kedvéért van benne még egy kép a lányáról, amikor kicsi, és a feleségéről, amikor fiatal, szóval, ekkor tényleg kiderül, hogy a férfiak az igazi átélői, áldozatai, és hősei az életnek. Egész életüket végiggályázzák, mert egy (fiatal) nő megbabonázza őket, teljesen ki vannak használva, és semmit nem kapnak meg abból, ami nekik jár. Az ilyen férfiaknak a válás a megoldás, de erre a forgatókönyv író (Alan Ball) nem figyelt fel, és Sam Mendes sem. És az ilyen válások arról szólnak, hogy a férfi azt hiszi, hogy neki más is jár, neki jár egy második élet is, ami elsősorban egy fiatal csaj testében manifesztálódik, képzeletben. Szóval, ha valaki rosszfej, akkor legyen rosszfej, az mindig felszabadítóbb, mert nem tesz hatást a nézőkre félig-átgondolt érvekkel. A Mechanikus Narancs rosszfej Alex-e életének utolsó képsoraiban biztos nem az irigység és frusztráció, (Firebird), és a fiatalkori (még reményteljes) család, (kislány, fiatal feleség) képei szerepeltek volna, hanem a meztelen Angela, akit minél inkább kiderül róla, hogy szűz, annál jobban kívánt volna, mert Alex legalább nem két pályára játszik, ő csak rosszfej, nem az, hogy "rossz, de .. mégis jó ". 
De, mindegy is, a filmet ettől függetlenül mindenképp érdemes megnézni, mert maga a film legalább nem olyan, mint Lester, aki két pályán próbál játszani, a film direkt antifeminista, (és pont ez "adja el", no meg a rózsás kép, és a címe) de amúgy szórakoztató, és feltétlenül elgondolkodtató.