A természeti erők útjai kifürkészhetetlenek, és ilyen dolog a szerelem is. El tud valaki annál kedvezőbb ajánlatot képzelni, hogy mintegy két órán keresztül a legmozaikszerűbb és legszövevényesebb úton-módon követheti végig több szerelmi páros mindennapjait L.A.-ben? 
Körülbelül ezt kínálja nekünk Willard Carroll filmje, plusz egy nagyon kifinomult fényképezési stílust Vilmos Zsigmond (Vilmos a keresztneve) A.S.C munkája révén, plusz egy nagyon sűrű szereposztást, benne Ryan Phillippe, Angelina Jolie, Gillian Anderson, Jay Mohr, Madeleine Stowe, Dennis Quaid, Sean Connery, huh, ennyi remek színészt normális körülmények közt 6 darab filmben szoktunk látni, nem egyben. 
Sok főszereplős filmet sokkal könnyebb csinálni, mint egy normálisat, hiszen így sok résztörténetre tagolódik, (rossz esetben esik szét) a film, és olyan, mintha sok rövidfilmet csinálnánk, és rövidfilmet mindig könnyebb létrehozni, mert nem kell annyira kifuttatni a karakterekben, meg a történetben lévő alaptöltést. Persze, vannak mesterei a mozaikfilmezésnek, vegyük például Robert Altman-t, a Short Cuts-szal, vagy a Pret a Porter-rel, amely filmek akármennyire hosszúak is voltak, egyszerűen odaszögeztek minket a székekhez. Robert Altman azért is tudta ezt az odaszögezést megvalósítani, mert a "sok rövidfilmet", hanem mintha tévét néznénk, kapcsolás ide, kapcsolás oda, és a történet-darabok önmagukban is eléggé rendhagyóak tudtak lenni, mintha most nem is a moziban lennénk, hanem az életben. 
Willard Carroll-ról azt lehet mondani, hogy ő minden bizonnyal egy Altman-irigy rendező, és író. Ez önmagában még mindig nem volna bűn, ha a végeredmény nem volna bűn-rossz. 
Lássuk az elemeket. Sean Connery, aki affektálós, selypítős akcentussal nyomta végig a filmet, rákos beteg. Jay Mohr éppen AIDS-ben szenved, és amikor már ezt a két veszteséget kezdenénk feldolgozni, kiderül, hogy a film legjobb vonalának ígérkező Ryan Phillippe és Angelina Jolie története is érinti az AIDS-et, mégpedig Ryan Phillippe-ről derül ki, hogy gazdája a félelmetes vírusnak. A helyzet tehát rémes, és nem igazán várhatjuk, hogy meg fog javulni. De lássuk, mi mást láthatunk még a filmben. 
A kapcsolat, illetve házasság-mozaikok még mindig fedezhetnék a számlát, hiszen nincs az megírva sehol, hogy az ilyen témájú történet-töredékeknek feltétel nélkül unalmasnak kell lenniük, lassúnak és ragadósnak és nyúlósnak, és nyálasnak, és nyomasztónak, stb. 
Madeleine Stowe csalja a férjét, van neki egy direkt csak szexre kialakított kapcsolata, akiről a végén hiába derül ki, hogy pap, nem döbbenünk le, hiszen nem minden egyház papjai vetik magukat alá a cölibátusnak, és ha szexről van szó, minden ember egyformán ember. Madeleine azért csalja a férjét, mert (Dennis Quaid) nagyon unalmas és fantáziátlan. Ha te így akkor én is, unalmas vagy, ezért direkt találkozni fogok valakivel, ennyi. De ha (például a film végén) fültanúja lennék egy beszélgetésnek, amiben valaki azt mondja neked, hogy "önnek nagyon komoly fantáziája van", akkor egyszerűen abbahagynám a kapcsolatom, vissza az egész, mégsem vagy unalmas, mégsem csallak meg. 
Gillian Anderson igen jól néz ki, és igencsak jó hallani az ő eredeti hangját, kicsit izgultunk, hogy nem lesz-e túl kicsi, de szerencsésen megúsztuk, egyszerűen jó volt nézni ezt a szimpatikus és tehetséges színésznőt. Sajnos, Mr. Carroll-nak nem erősége a forgatókönyv írás, így Gillian Anderson karaktere (is) meglehetősen semmitmondóra kerekedett ki. Nézni jó, meg minden, csak nincs benne pláne, az egész nem vezet sehova. Gillian-nek az lett a szerepe, hogy régóta nem volt kapcsolata, és alig várja, hogy legyen. Ebből más forgatókönyvírók egész komoly történeteket tudnak kisütni, de (sajnos) nem Willard Carroll, aki olyan részletekkel untat minket, mint Gillian színházi darabja, próbák, bemutató, satöbbi. A hatodosztályú olasz vagy francia filmek szoktak ilyet csinálni, hogy "és akkor itt van a főszereplőnk, sikeres színházrendező", és bemutatják az unalmas, sehova nem vezető hétköznapjait, ami végeredményben csak arra szolgál, hogy aláfesse a történetet, és hogy érdekesnek nevezhető helyszínnel gazdagodjon a film repertoárja. (Színház, sok statiszta, nem mozognak, ülnek, csak nem lehet unalmas .. Gillian Anderson darabja is kábé ilyen szerepet tölt be, sima töltelék, és más semmi, ennyi erővel bármi mást is csinálhatna, tulajdonosa lehetne egy kozmetikai üzletnek valamelyik bevásárló központban, lehetne újságíró, de tőlünk akár autófényező is.
A Szeress, Ha Tudsz valójában erről híres, erről a nagy parlagon hevertetésről, a karakterek és történetfoszlányok terén, felvázol valamit, esetleg be is mutatja, és itt le is áll, pedig a rendes filmekben ez a pont a kezdet szokott lenni. Igen, a karakter és az életszituáció bemutatása általában "csak" azt a célt szolgálja, hogy a néző be tudjon kapcsolódni a cselekménybe, hogy fel tudja venni a fonalat, de a Szeress, Ha Tudsz esetében ez az összteljesítmény Altman-irigy Carroll rendezőnk részéről. 
Itt van a film legizgalmasabbnak ígérkező mozaikrésze, az Angelina Jolie - Ryan Phillippe kettős története. Meg kell hagyni, Angelina Jolie összes eddigi filmje közül, beleértve a Gia-t (Kifutó a Semmibe) is ebben néz ki a legbombázóbban, ráadásul a karaktere is egészen izgalmas, egy nagyon beindult, nagyon egzaltált, nagyon cool csaj, aki esténként végigbombázza a hatalmas szórakozóhelyet, férfiak hullanak a lábai előtt, és van otthon egy félszemű cicája. A cicával kapcsolatban nem lepne meg minket, ha a rendezőé lenne, mert direkt félszemű cicát nem ér beleírni egy forgatókönyvbe, mert az már az állatok jogait sértheti, és a forgatókönyvírás pillanatában már tudnia kellett, hogy a cica félszemű lesz. 
Szóval Jolie nagyon-nagyon jót tesz a filmnek, pont olyan, mint halottnak a csók, de egy nagyon látványos, finom, és szexi csók. Ryan Phillippe-hez semmit nem adott hozzá a film, egyszerűen a szokásos összeszorított ajkakkal való kedves és ártatlan fiút kellett hoznia, kék hajjal, minden este ugyanazon a szórakozóhelyen, mintha az 54-et láttuk volna. És akkor Ryan Phillippe és Jolie folyton összetalálkoznak ezen a helyen, és Jolie szeretné megismerni őt, de Ryan direkt kitér a közeledés elől. És akkor tágra nyílt szemekkel várjuk, hogy mi lesz, mit tud bedobni a film, ami miatt Ryan nem enged a (hatalmas) csábításnak, de amit kapunk, nemcsak, hogy nem valami fantáziadús magyarázat, de nem is dob fel minket. Ryan igenis nagyon-nagyon szerelmes Jolie-ba, csak AIDS-es. Ez a jelenet, amikor ott az autóban bevallja, annyira morbid, bizarr és komikus, hogy csak na. Persze leginkább azért bizarr, mert szegény Jay Mohr-t már végig kellett néznünk, ahogy behorpasztott, kisápasztott arccal átballag a másvilágra mint a film elsőszámú AIDS-betege. Most tényleg azt hitte Carroll rendező, hogy ha a legsúlyosabb drámákat bedobja, akkor komolynak fogjuk találni ezt a semmitmondó filmet? Ha igen, akkor tévedés történt. Na és Jolie? Miért szúrja ki Phillippe-et, hogy pont ő kel neki, és annyira nagyon? Megtetszett neki Phillippe kék haja, ennyi. Ez azért kicsit gátlástalanság, ha belegondol az ember. A Connery házaspár is kicsit lehangoló, az ember úgy érzi, a házasság nem egy vidám dolog, az idős kor pedig mégkevésbé az. Közhelyek, közhelyek, és közhelyek, de semmi, ami az életre, illetve az életnek a különlegesebb oldalára emlékeztetne minket. 
A filmnek,ha belegondolunk, nem igazán sikerült a szerelemről bármi okosat, vagy értelmeset mutatnia, vagy emlékezeteset. A Tiszta Románc elején, amikor Patricia Arquette és Christian Slater összejönnek, izzik a vászon, itt csak az unalom, a tíz percenkénti viszonylag kényszeredett nevetés volt az osztályrészünk. És ezt az egész kudarcot, (mert kudarc, ha egy film azt ígéri, hogy most példákkal gazdagon illusztrálja, hogy milyen jelenség a szerelem, és nem sikerül neki) egyetlen buta mondat alá próbálja söpörni, hogy "szerelemről beszélni olyan, mint építészetről táncolni", hát köszike, és milyen szerelemről filmet csinálni? Többeknek egész jól sikerült. 
De persze egyből más megvilágításba kerülnek a dolgok, ha kiderül, hogy a filmben felvonultatott karakterek egymásnak rokonai, Sean Connery-ék lányai, akik mind hivatalosak a 40-edik évfordulójukra, a szülők újraházasodnak, vagy mégsem? Mármint mégsem kerül semmi semmilyen más megvilágításba? Az a gyanúnk, hogy nem. 
A film 14 millióból készült, ami a sok remek színészt, és a Vilmos Zsigmond fényképezést tekintve pimaszul olcsó, viszont egyáltalán nem érte meg a pénzét, nem hozta be az árát, csak 4-et a 14-ből. Cserébe jelölték a Berlini Ezüstmedve díjra, és megkapta a National Board of Review (USA) legjobb "breakthrough" színésznői teljesítmény díját, Angelina Jolie részére.