Michael Mann-t nem kell bemutatni, a Heat című filmjével (Szemtől Szemben) egy életre letudta a bemutatkozást. Nagy név ő, mint például Andrew Davis, az Úszó Erőd és a Szökevény rendezője. Szinte már csak az a kérdés, hogy Michael Mann is képes-e megtenni velünk azt a csúfos dolgot, amit Andrew Davis csinált a Szökevény után a Láncreakcióval, (hogy nagyon rossz film volt). 
A Szemtől Szemben, átlagos, szinte "B" kategóriás filmcímével, a "Heat"-tel szinte derült égből lepet meg minket. Sima kis mozizásnak indult, Al Pacino és Robert De Niro kedvéért, de nagyon hamar rá kellet döbbenni, (körülbelül a tizedik percben), hogy átlagon jóval felüli filmről van szó. Aztán jött az az "utcai-lövöldözés" jelenet, Val Kilmer (ejtsd: "vel") hősies és teljesen lenyűgöző alakításával, majd az a hátborzongatóan megható jelenet, amiben Val Kilmer próbál hazamenni a barátnőjéhez (Ashley Judd) és a gyerekéhez, ahol már várják a jólképzett rendőrök Vincent Hannah (Al Pacino) csapata, és Ashley Judd a kezével tesz egy olyan mozdulatot az erkélyen, amiből Val Kilmer rájön, hogy le kell kopnia. Emlékezetes film, nincs mit tagadni rajta. A titka talán abban rejlik, hogy egy átlagos történetet mutat be (az átlagos filmben látható ábrázoláshoz képest) megdöbbentően életszerű módon. 
Olyan, mintha az összes "Heat" filmet, amiknek a címében szerepel a Heat, vagy egyáltalán valami nagy bankrablásról szól itt egy filmben látnál, ráadásul teljesen valóságos módon. Itt nem érvényesülnek azok a törvények, amik lehetővé teszik, hogy az elhízott főhős véletlenül talál még egy töltényt, és egy hajszál híján megmenekül, és boldogan él a hatalmas pénzből, amíg meg nem hal. Ezzel együtt mégsem egy dokumentum-filmről van szó, hanem minden idők leglátványosabb Heat-jéről, a bankrablások Saving Private Ryan-jéről. 
A Heat  azonban nemcsak egyszerűen jól sikerült, külön előtörténete van neki. 
Michael Mann 89-ben elkészítette az L-A. Takedown című tévéfilmjét, amit valamelyik hazai tévécsatornán is (véletlenül) lehetett látni egyszer. Az L.A. Takedown nagyon béna lélektani lövöldözős film, hatod, vagy nyolcad osztályú. Ugyanakkor (!) a történet, a forgatókönyv, de még a karakternevek is dettó ugyanazok, mint a Heat-ben, vagyis 100%-ban a HEAT eredetije.  Michael Mann, 57 éves, életerős rendező, író és producer, az átlaghoz képest határozottan kevés filmet készít, de azok mind tudnak valamit. Az L.A. Takedown megcsinálta az remek fogadtatású Utolsó Mohikán-t, 92-ben, az első filmjét a 90-es években, majd mi lesz a következő nagy terve? Az, hogy na most szépen visszamegyünk ahhoz a béna kis, filmhez, az L.A. Takedown-hoz, és megcsináljuk újból. Egy film újraforgatása nem újdonság, ha francia eredetiről van szó, lásd Nikita, Vágyak Vonzásában, stb. Amerikai filmet is szoktak amerikaiak újraforgatni, ha régi és klasszikus, lásd Tökéletes Gyilkosság, (Perfect Murder), de egy hatodosztályú, tingli-tangli, ismételt bevállalása akár a rendező, író és producer elmeállapotát is megkérdőjelezheti, különösen egy Last Of The Mohicans után. Szinte biztos, hogy az összes barátja, kollégája furcsán nézhetett rá, amikor előjött a tervvel. "Figyelj, Michael, hagy azt a régi történeted a francba, megcsináltad, és nem volt benne semmi, ne járasd le magad, inkább lépj rajta túl, és csinálj mégegy jó filmet, mint amilyen a Last Of The Mohicans" -körülbelül ez a minimum, amit el lehet képzelni egy ilyen baráti jótanács kapcsán. Tovább bonyolítja a helyzetet, és egyben méginkább megkérdőjelezi az akkori Mann elmeállapotát, hogy akkoriban, a Mohikán idején még elsősorban producerként volt sikeres, amely sikerek magukban foglalják a nagysikerű Miami Vice sorozatot is. Vagyis Michael Mann nem az az ember, akinek el kellett volna magyarázni, hogy miről szól a film és a bevétel. És akkor szinte árral szemben, a józan ész árjával szemben megszületik a HEAT, és egyrészt ámulatbaejtően jó film, másrészt ugyanilyen sikeres is, azaz Michael Mann rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is egyaránt kiállta a félelmetes próbát, amit maga talált ki magának. Általában a kis költségvetés 7-13  millió, a szerény 15-35, a nagy költségvetés olyan 50 milliótól kezdődik, az igazán nagy költségvetés pedig 70 millió felett. A HEAT 40-ből készült, és az USA-ban behozott 60-at, USA-n kívül további 107-et, és videó értékesítésből is további 30 milliót. 
A Michael Mann előzményekhez már csak azt kell hozzátenni, hogy az Utolsó Mohikán 92-ben jött ki, míg a rivális Geronimo 93-ban, és akkor térjünk rá az Insider-re!
Akármennyire is isteníti valaki Michael Mann-t, az Insider megtekintése közben nem feltétlenül  gondol rá, hiszen azért ülünk be, hogy egy Golden Globe díjas és Oscar-jelölt filmet nézzünk meg Al Pacino-val, és a 90-es évek legnagyobb dohányipari perével. Mégis, akármilyen ellazultan és elvonatkoztatva nézed is a filmet, a huszadik, harmincadik percben mégiscsak megmoccan benned, hogy "hoppá, ez tényleg Michael Mann!". A Golden Globe sajnos nem használt az Insider-nek, mert valami miatt egy eléggé rossz minőségű kópiát sikerült vetíteniük az ünnepségen, (vagy legalább is a tévéközvetítés révén romlott le) és így az Insider egy sima, lassú, tényfeltáró, szemcsés, kékes színű, hosszú hallgatásokból táplálkozó  film élményét előlegezhettük meg magunknak. És amikor elkezdődik a film, mint üdítő hidegzuhany hat, hogy a film nemcsak kifogástalan minőségű felvételeket, hanem egy határozottan pazar fényképezett mondhat magáénak. Zenében sincs hiány, izgalomban pedig mégkevésbé, depressziónak pedig az árnyékával sem találkozhatunk. Ezt a depresszió "dolgot" úgy értjük, hogy mondjuk depresszív egy film, ha direkt azt akarja bemutatni nekünk, hogy milyen reménytelen küzdelmet folytat egy etikus, felelősségteljes ember az árral szemben, és a végén okos hangulatban, valami felkavaró zenével közli velünk, hogy "na látjátok, emberek, ennyire nem érdemes még csak belegondolni sem a dolgokba". Mert ugye a mozinézők nem azért mennek el egy Dávid és Góliát meccsre, hogy a végén Dávid közölje, bocsi, a vak is látja, hogy nincs esélyem, szóval csöndben hazamegyek. 
De a Bennfentes nem ilyen, sőt, nemcsak hogy jó film, hanem gyakorlatilag a HEAT ikertestvére, mind a minőséget, mind a látásmódot tekintve. 
Jeffrey Wigand A Brown & Williamson dohányipari vállalatnál dolgozik, kémikusi végzettségével egészen az alelnöki tisztig vitte a cégnél. Aztán egy szép napon a cég végrehajt egy vizsgálatot a termék összetevőit illetően, amiből Jeffrey Wigand számára új dolgok is kiderülnek. Eddig is tudta mint professzionális kémikus, hogy a cigaretta egy addiktív anyag, vagyis drog, azt is tudta, mint a cég vegyésze és alelnöke, hogy a dohányleveleket különleges bánásmódban részesítik, tudta, hogy ennek a kezelésnek az a célja, hogy a nikotin minél hatékonyabban szívódjon fel az emberi szervezetben, és hogy minél maradandóbb kötődést váltson ki a dohányosban, de nem tudta még, hogy az egyik anyag, ("kundrin"?) amit egyebek közt erre a célra bevetnek rákkeltő. Így viszont, hogy erről a tényről értesült, mint felelős beosztású vezető javasolta, (ahogy ezt olyan nagy cégek, mint a Johnson & Johnson is megtették) vonják ki a forgalomból a káros hatású termékeket, és állítsák le ennek a bizonyos anyagnak az alkalmazását. Ez idáig egy teljesen egyszerűnek mutatkozó ügy, csakhogy, amint a vezetőség többi tagja megkapta Jeffrey feljegyzését, elszabadult valami, ami először gleccsernek tűnt, majd lassú lavinának, később pedig maga lett a pokol. 
A filmekben az a jó, hogy egyszerre két dolgot csinálnak a nézővel, egyrészt tapasztalatokat adnak neki (nekünk) át, másrészt szórakoztatják. A szórakoztatás ebben a csomagban maga az érzéstelenítés, ami lehetővé teszi, hogy tanuljunk, hogy élményekkel gazdagodjunk, (mert amúgy lusták és kényelmesek vagyunk, és imádjuk ezt). Természetesen vannak olyan filmek is, ahol az érzéstelenítés annyira hatásos, hogy alig vesszük észre, hogy oktatásból nem kapunk semmit sem, mint az olyan szervizek esetében, ahol csak mondják, hogy ezt meg azt is kicserélték. A legtöbb filmben úgy szokott lenni, hogy véresen küzd a főhős, az egész film során, míg végül egy utolsó mozdulattal dob egy kosarat, és egy floppy-n, vagy más adathordozón eljuttat egy anyagot egy tévécsatornához, vagy FBI-hoz, vagy valahova, és a nyilvánosság megoldja a helyzetet, mindenki lelepleződik, satöbbi. Természetesen a nyilvánosság nem kis dolog, lásd, a Watergate botrány, ahol a Washington Post újságíróinak cikksorozata vezetett egészen odáig, hogy Richard Nixon lemondott, és mellesleg a Vietnámi Háború is befejeződött, (ezzel kapcsolatban létezik egy hihetetlenül jó könyv, David Halberstam könyve, Mert Övék a Hatalom címmel, - The Powers That Be-, amely két köteten keresztül végigvezeti az olvasót a legnagyobb amerikai médiák történetén, a születésüktől kezdve, és csak a végén derül ki, hogy a Watergate a főpoén. David Halberstam egyébként a legtöbb információt nem is másodkézből szerezte, hiszen maga is a Times-nál dolgozott, és Vietnámban is ott volt, meg még egy csomó helyen, ahol fontos emberek fontos dolgokat mondtak.)
Szóval a nyilvánosság nem kis dolog, leszámítva esetleg kis hazánkat, ahol a remek újságírók és a pár remek média által leközölt hírek nyomán kialakult botrányok gyakorlatilag semmilyen visszahatást nem fejtenek ki a botrányok forrásaira. Az USA-ban (lásd még akár a Lewinsky ügyet is), a nyilvánosság igenis aktív tényező. Mégis, a filmekben túl egyszerűen alakulnak ezek a "leközlések" és happy endek. 
Mert mi van akkor, hogyha Wigand egyszerűen nem beszélhet arról, amit a dohánykezeléssel kapcsolatban kiderített. Mert ha megszegné a testületi titoktartást, elúszna a végkielégítése, és ezzel a nagyobbik gyermeke (méregdrága) orvosi kezelése is. És akkor vegyük a kiskaput, hogy tanúk padjára idézik, ami felmentést ad a testületi titoktartás alól.  Ez sem olyan egyszerű, mert ha mégegyszer beteszi a lábát Kentucky államba, akár le is tartóztathatják, és akkor jó pár év börtön vár rá. Az egész vallomástételre pedig egyedül azért van szükség, hogy az interjú, amit a CBS-nek (Clolumbia Broadcast Corporation) adott, illetve Al Pacino-nak, anélkül leközölhessék, hogy Wigand megszegné a testületi titoktartást. És mi van akkor, ha esetleg, (mert ki tudja?), Wigand vallomást tesz, de a CBS-nél megjelenik egy nő a jogi osztályról, (Gina Gershon), aki elmagyarázza, hogy egy ilyen interjú közlése gyakorlatilag az egész CBS-t átruházhatná a Brown & Williamson tulajdonába? És ha Al Pacino-nak el kell magyaráznia Wigand számára, hogy bocs, mégsem lesz leközölve az interjú?
Bizony, ha ezek a fordulatok bekövetkeznek, akkor a sima rutin nem segít, és olyan komoly tettekre van szükség, mint amit Ashley Judd hajtott végre azzal, hogy jelzett Val Kilmer-nek, ott azon az erkélyen a HEAT-ben. 
De ne vágjunk elébe a dolgoknak, elégedjünk meg azzal, hogy nem dokumentum film, "csak" valami okoskodó fikciós történet helyett egy az életben megtörtént eseménysorozatot láthatunk az igazán látványos, izgalmas és fordulatos filmben. Mindennek megvan az eredetije, Al Pacino-nak Lowell Bergman, a CBS "60 Minutes" című legmenőbb híradóműsorának producere, Russell Crowe-nak Jeffrey Wigand, de a bírósági vallomástétel államügyészét, Michael Moore-t saját maga játssza. Moore tisztelettel adózott Michael Mann komoly felkészültségének az ügy és annak előzményeinek összes részletét illetően, a felépített tárgyalóteremben meg is jegyezte, hogy "igen, pontosan így nézett ki, ötven vagy hatvan dohányipari ügyvéd gyűlt össze a terem hátsó részében, néhányuk valóban rá is gyújtott, és füstkarikákat eregetett, - életemben nem láttam még ennél arrogánsabb társaságot. De amikor kiderült, hogy Jeffrey mégis vallomást tesz, az összes fickó rögtön borzalmasan ideges lett."
A tárgyalótermet fel kellett építeni, hiszen annak eredetije nem vehető igénybe a forgatásra, a Montana-i havas helyszín hótakarójáról az angol Snow Business cég gondoskodott, július közepén, két napon keresztül 15 tonnányi mennyiségben. De Al Pacino és Russell Crowe Wigand eredeti házában játszották el Bergman és Wigand találkozását. Filmeztek NY-ban is, ami nem kis dolog, mert NY a legnehezebben megszerezhető helyszín, gyakran például Torontóban veszik fel NY utcáit, vagy műteremben. De a CBS stúdióiba is bejutottak, és az irodák is eredeti CBS irodák, és a film kezdő képsorát alkotó Libanoni jeleneteket pedig Izraelben, és ez csak egy pár a külsős helyszínek közül. Szóval  elmondhatjuk, hogy igencsak helyszíngazdag és eredeti a film. Az eredetiséghez Russell Crowe 20 kilót is felszedett, de bizonyára nem ezért jelölték Oscar-ra mint legjobb férfi szereplőt, hanem mert elképesztően profi karaktert hozott létre Jeffrey Wigand személyében, valakit, akit még nem igazán láthattunk a vásznon. Egy érdekes férfi-típust, aki gyerekesen ártatlan, talpig becsületes, de közben gyakorlatias, és ha bepöccen, nem ragad géppisztolyt ugyan, de végsőkig képes a küzdelemre. A terhelést pedig, ami egy ilyen küzdelemmel jár, úgy viseli, mint egy elefánt. Tényleg élmény vele "találkozni". Russell Crowe azonban nem így volt ezzel, kicsit félt találkozni a saját eredetijével, mert már szépen felépítette magában a szerepet, másrészt korábban még nem alakított létező embert, és félt, hogy egyfajta belső nyomás nehezedik majd rá, hogy ne térjen el az eredetitől. De Michael Mann ragaszkodott hozzá, és a találkozó természetesen jól sikerült, hiszen Russell saját élménye alapján is meggyőződhetett arról, hogy ráérzett az emberére. A film Oscar jelölései közül egyébként  Crowe-é csak egy a 7 közül, legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb fényképezés, legjobb rendezés, legjobb vágás, legjobb hang, legjobb adaptált forgatókönyv.