Jennifer Lopez, aki táncosnőnek születet, megtanult énekelni, és végül a mozivásznon kötött ki, de végül egész komoly zenei karriert tudott beiktatni On The 6 c. albumával, most második klipjével szórakoztat minket. Első látásra, méginkább hallásra, teljesen béna, dizsi jellegű számként érzékeli a füled.  Amikor már vagy tizedszer hallod, akkor jössz rá, különösen, ha bemondja egy bemondóra klip előtt vagy után, hogy ez is Jennifer. Aztán, legközelebb már vetsz pár pillantást a klipre, de tudod, hogy Jennie visszaesett, nem bírta tartani az If You Had My Love szintjét. 

Na és itt jön be a klip a képbe, mint egy harcos, akit csak ritkán hívnak csatába, és leginkább esküvőkön, partikon szórakoztatja a fejeket, olyan néha a videóklip műfaja is. Gyakran elfelejtik, illetve nem vesznek róla tudomást az alkotók, hogy ez a klip reklámja, ez hivatott kontaktot teremteni a zenehallgatókkal és potenciális vásárlókkal. És ezt figyelmen kívül hagyva olyan klipeket lehet látni, amik holtbiztos, hogy úgy jöttek létre, hogy azt képzelték, mint a magyar klipek zömének esetében, hogy egyszerűen le kell fedni képekkel azt a két-három percet, hogy tévében is hallgathassák a "gyerekek". Jennifer új klipje, a "Waiting For Tonight"  nem ebből a típusból való. 

Megnézed, és miközben továbbra is "utálod" ezt a számot, elkezdi lekötni a figyelmed. Persze, hogy elkezdi, mert nagyon intenzív világa van neki, sötétzöld, paradicsomi környezet, vízzel, vízeséssel, Jenniferrel, meg az ő egyéni táncmozdulataival, és a klip végére azt veszed észre, hogy hurrá, ismét kedvelhetem Jennifer Lopez-t! 

Mindez nem úgy jön létre, hogy a klip eladja a zenét, hanem úgy, hogy utat csinál a szemeden keresztül a füledhez, és megérzed, hogy tiszta korai Madonna, a La Isla Bonita-ra hasonlít leginkább (a True Blue albumról), de nem visszafelé, hanem előre, vagyis sikerült új zenét létrehoznia, csak először visszament erre a régi állomásra. 
 

Britney Spears

Egyébként nem szégyen, ha valaminek vannak elődjei, akiket  követ, vagy ilyesmi. Britney Spears is például "bevallotta", hogy pontosan olyan zenét akart csinálni, mint Natalie Imbruglia, de az, hogy Natalie már megjelent ezzel a zenével, nem bántotta, mert ara gondolt, hogy egyszerűen majd az elődjének tekinti és kész, mindenki mehet a maga útján. 
 

Thusday's Child

A most látható klipek közül a legeslegjobb biztosan David Bowie Thursday’s Child -ja, Walter Stern rendezésében. Nagyon-nagyon egyszerű klip, Bowie és a felesége, vagy barátnője lefekvéshez készülődnek, kontaktlencse-kivevés, estikrém, (fogmosást nem mutatnak), és közben Bowie nézi magukat a tükörben. Aztán aki ő, az átváltozik a fiatalkori önmagába, (Bowie elég öregnek van beállítva, de jobban néz ki, mint valaha). Aztán a fiatalkori önmaga mellet, megjelenik egy fiatalabb lány is, szóval két generáció alakul ki.

Bowie pedig szabadon kalandozik ebben a virtuális térben. 
Hol fiatal szemmel nézi önmagát, hol a mostani barátnőjét, hol átmegy időseb formájában a tükör másik oldalára és gyönyörködik a fiatalkori szeremében, esetleg a mostani barátnője fiatalkori formájában, (nem mintha most rosszul nézne ki). Az egészben ott van egy ember élete, az időhöz, saját magához, a szerelméhez és mindenhez való viszonya. Azért tökéletes "film", mert ilyen gondolatok az életben biztos, hogy nem buszon, moziban, vagy egy partin születnek, hanem csak úgy , egyetlen pillanat alatt, a tükör előtt, lefekvéshez készülődve. Nagyon jól van megoldva benne, hogy Bowie alapjáraton nem énekli a számot, és csak néha, mintha beleénekelne a klipbe, a hatodik szólamból elkap egy-egy részt, foszlányokat, (de lehet, hogy tényleg beleénekel). Szóval, remekmű. 
 

Travis

Travis, ez a kis formáció tömör neve, akik elég érdekes és jól működő megoldáshoz folyamodtak Why Does it Always Rain on Me c számuk klipjében. Az eleje még vicces, mert úgy énekel, hogy egy kocsi csomagtartójában le van ragasztva a szája. Utána előjön, és elkezd panaszkodni, hogy miért pont mindig őrá esik az eső. Innentől kezdve legjobb tudásuk szerint próbáltak Trainspottingos felvételeket készíteni. 

Kint a mezőn, a nagy skót semmi közepén, sőt víz alatti úszás is van, sőt, piros szőnyeg borítja a padlót, ahol feljönnek a víz alól. Nyilván csak azért, hogy valaki azt hihesse, hogy a Trainspotting zenéjében ők is benne voltak. Azért vicces, noha azzal is meg simán lehet őket gyanúsítani, hogy ezt az eső dolgot pedig a Truman Show-ból vették. 
 
 

Burning Down the House

Nagyon jó klip  Tom  Jones és a Cardigans előadásában a régi Talking Heads sláger, a Burning Down the House. Ennek a klipnek semmi története nincs, de tökéletesen működik. Nina szokásos apró fejmozdulatai adják az alapot, a háttérben ezüst plasztikba öltözött (nagyon hajlékony) táncosok, sematikus háttér, és maga Tom Jones. Tom Jones és Nina olyan remekül átjönnek ezen a klipen, mintha egy klubban hallgatnád őket, és ez nem kis teljesítmény, mert a hátérrel és a táncosokkal el kellett érni, hogy a klip ne illusztráció, (rátátogás) legyen egy jó zenére, hiszen az a Cardigans klip-carrierjében csúnya visszaesés lenne, hanem remek vizuális élményt adjon, és ez hiánytalanul meg is történik.