|
|
|
|
|
|
 |
  |
|
Drogosztag
(1999)
Egyáltalán nem egyértelmű, hogy egy ilyen című film komoly dobás legyen. Látod mondjuk a plakátot, és arra gondolsz, hogy tinik, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ehhez képest azonban szájról szájra terjed a hír, hogy eddig még senki nem bánta meg, ha megnézte. Legtöbben aranyos, kedves, vidám filmként emlegetik, de talán még ennél is több. Egy Nikita kettőről van szó, adva van három elröppent fiatal, a megmagyarázhatatlanul nagyon szép Claire Danes, Giovanni Ribisi, és Omar Epps, akik elég durván benne vannak az életben. Rögtön az elején begyűjti őket a rendőrség, viszont kapnak egy esélyt, Greer rendőrtiszttől, akit Dennis Farina játszik, a Szóljatok a Köpcösnek vicces olasz maffiózója. Az a módi, hogy akkor mostantól rendőrök lesznek, álcázott, beépített "zsaruk", mivel otthonosan mozognak a saját közegükben. Fegyvert és jelvényt nem kapnak, viszont barátokat sem kell beköpniük. A film először is az időtlenségével rántja ki a lábad alól a talajt, egész egyszerűen nem tudod, mit nézel, még a műfaját sem, nem tudod, mi ez, valami dráma? Percek múlva már vidáman követed az eseményeket, noha egyik szereplő sorsa sem érdekel különösebben. De a hinta továbblendül, és már úgy nézed, mint a Trainspotting-ot, és egyre több és több humorral találkozol. De még ez sem minden, mert egyszercsak bejön Lauryn Hill "Everything is Everything" c. száma, és onnantól kezdve meg vagy véve, és rájössz, hogy eddig mindig valamelyik előző filmhez hasonlítottad az élményed, de valami vadiúj dologgal van szerencséd (és tényleg igazi szerencséről van szó) találkozni. A film kulcsa talán nem is a történet, hanem az összes színészi játék, teljesen olyan, mintha valóságos srácok kerültek volna bele egy filmbe. Könnyen fel tud kerülni a többször is megnézendő filmjeid közé, még akkor is, ha a másik ilyen film a Phantom Menace , vagy a Kegyetlen Játékok, vagy a Mátrix, és ez tényleg a részletgazdagságának tudható be. 
Pedig a vásznon elviekben csak annyi történik, hogy három fiatalt ráállítanak egy éjszakai helyre, és ebből különféle bonyodalmak támadnak. De ahogy Claire Danes találkozik korábbi pasijával, akibe még mindig fülig szerelmes, vagy ahogy megkedvelik, (Claire hatására) Greer felügyelőt, vagy ahogy lebonyolítják az első bevetést, az szó szerint magával ragad, már az elején. Az is már az elején szembeötlik, hogy határozottan friss és látványos stílusban van fényképezve, amiért az aranyszemű, sok díjat nyert nő, Ellen Kuras DOP a felelős. Finom látvány, remek zenék, hibátlan színészek, kellőképp megpörgetett cselekmény, ezek jellemzik a filmet, de ennél is sokkal jobban dominál, hogy eredeti. Mégpedig nagyon eredeti, Tarantinora emlékeztető szellemességgel, és a Trainspotting bénázásaival van tele, noha Tarantino-tól eltérően nem dumálják szét az agyukat, és szinte minden jelenetből tízszer annyi jön ki, mint az elején gondolná az ember, amit egyben és tömören úgy lehetne leírni, hogy saját és nagyon új stílusa van.
|
Pedig a Hetvenes évek egyik, azonos című tévésorozatát szabadították most ki a palackból, Aaron Spelling vezetésével (a Melrose Place végén is megjelenő Spelling Entertainment Group, Inc alapítója, aki a Guiness rekordok könyvében mint a legmenőbb producer van bejegyezve, plusz 12 hálószobás háza van, babamúzeummal, tekepályával, úszómedencével, borpincével, vetítőteremmel, és a többivel). 
Alap-gegek átjöttek a hetvenes évekből, de teljesen Trainspottingos formában, például a "de ha egy karcolás éri az autóm .." című Kojak szerű szlogen itt egyáltalán nem egy Porsche-re vonatkozik. Az egész hetvenes évekhez fűződő viszonyt nagyon alaposan átgondolták, Scott Silver, rendező vezetésével, aki az egészen sajátos fényképezési stílust is kitalálta, és aki forgatókönyvíró társával, (aki pluszba még a kopasz csávót alakítja), olyan ügyesen írta meg a dialógokat, hogy a szokásos tini-bla-bla, ami az adott évjárat stílusát produkálja, direkt hiányzik belőle, és az nagyon cool dolog. Abban is eltér a szokásos tini-filmektől, hogy már befutott színészeket alkalmaz, mint ahogy Claire Danes-t a Rómeó és Júlia, az Esőcsináló, és a korábbi 
Kisasszonyok óta egyáltalán nem kell külön bemutatni, sem Giovanni Ribisi-t a Ryan Közlegény, vagy a Carla Új Élete óta. Szinte maga, Scott Silver a legfiatalabb az ezzel együtt összesen két filmjével, de igazán jó dolgot hozott létre, egy izgalommal, humorral, bénázással, szerelemmel, konfliktusokkal, fiatalsággal és meghökkentő de átélhető kalandokkal tarkított filmet, ami teljesen jóízű szórakozást nyújt. |
|
|
|
  |
