|
|
Carlos
Saura filmje
A művészfilmek,
vagy alacsonyabb költségvetésű filmek úgy küzdenek meg a piaci pozíciójukért,
hogy áltagon felüli, teljesítményeket produkálnak. A Tangó-ban például
az a "speckó" hogy "tele van tangózással". 98-ban megnyerte a Cannes-i
zsűri technikai nagydíját, a különleges fényképezésért, így összesen két
különlegességgel is számolhatunk, a többi már a moziban derül ki.
Először
is nagyon unalmas film, minden rekordot megdönt, de nem is ez a Tangó problémája,
hanem hogy nincs neki története. A főszereplő egy készülő film rendezője.
Középkorú figura, a film egész ideje alatt egy bottal mászkál, mert volt
valami autóbalesete. Erre biztosan azért volt szükség, hogy ne kelljen
neki is tangóznia. Barátnője éppen elhagyta, ami agresszív indulatot vált
ki belőle, egy pillanatra még azt is figyelmen kívül hagyja, hogy ez a
nő sokkal komolyabb izomzattal rendelkezik mint ő, és ha akarná, könnyedén
elláthatná a baját.
Na
és akkor az történik, hogy a film főtámogatója, megkéri, osszon szerepet
a kis barátnőjének. Ez a kis
barátnő elég jól néz
ki, és barátunk egyből beindul rá. Odasétál hozzá beszélgetni, a csaj pedig
egyből javasolja, hogy hívja meg őt vacsizni. Vacsora közben a csávó elmeséli
az életét, meg ilyenek, és próbálja rávenni a csajt, hogy éljen vele. Pár
jelenettel később, (minden jelenet előtt végig kell nézni egy 3
perces tangózást), a
csaj éjjel háromkor beoson a stúdióba, ahol a csávó éppen a szélgéppel
szórakozik, leülteti egy székre, és elénekel neki egy számot (!). Ez a
szám elég balga kis szöveggel rendelkezik, de a film során kétszer is végig
kell hallgatnunk. Az van benne, hogy egy csávó akkor szeretett bele igazán
egy nőbe, amikor az közölte
vele, hogy kész-vége. Nos, végre elénekelte, és innentől kezdve együtt
vannak. Táncos koreográfiák tucatjait látjuk, aztán, amikor már nem tudják
fokozni a feszültséget, elkezdenek olyan jeleneteket eltáncolni, amiben
tömegsírok szerepelnek, amikbe (természetesen) bombázó statiszta-táncosnőket
táncoltatnak bele, sőt, még egy kínzó-kamrát (!) szimbolizáló díszletben
is lenyomnak egy táncjelenetet. Hogy miért, arról fogalmunk sincs. A film
támogatóinak nem tetszik ez a bonyolult jelenet, de barátunkat ez nem érdekli,
mintha nem ebből élne, de nem is tűnik fel nekünk ez a természetellenesség,
hiszen az egész film-gyártás, a stúdió, meg a munka, ami ott folyik
mind nagyon távol állnak bármi valóságostól. Az erőszakot pedig úgy keverik
bele, hogy azt mondják, érdekes lenne feldolgozni néhány
Goya képet, mert azokban
van valami örök. Ennek meg is lett a jutalma, mert a Goya díjat megkapta
a film. A film folyamatosan azt sugallja, hogy a csajt ki fogják nyírni,
de akik nem engednek a civilizáció csábításának, és nem kopnak le a film
vége előtt, megkönnyebbülhetnek, mert a nő túléli. Ha választani lehet,
inkább úgy ne történjen semmi egy filmben, hogy a nő túléli, szóval ez
pozitívum.
Persze
létezik egy másik megközelítése is a filmnek, mert mi van, ha valakit a
táncművészet, sőt táncszínház vonz, és a különböző koreográfiák, díszletek,
megvalósítások, na és maga a tangó mint olyan? Ha valakit ez érdekel, akkor
ezt abszolút megkapja a Tangótól, és akkor még bele sem lehet kötni, hiszen
nem az a címe, hogy "Film", hanem az, hogy Tangó. |
W
i n g C o m m a n d e r (1999) |
|
Vannak
esték, amikor jól jön egy kis science fiction, ilyenkor az ember szinte
arra gondol, hogy nem is lehet rossz egy ilyen film, akármi is van benne,
lényeg a látvány.
Erre
a gondolatra cáfol
rá, de rendesen a Wing Commander (Űrkommandó), hiába Thierry Arbogast,
az Ötödik Elem DOP-ja fényképezte a filmet, unalmas és lapos, mint egy
sótlan palacsinta. Hogy miért van ez?
A
Mondvacsinált Hős c. film jut eszünkbe, (Accidental Hero), Dustin Hoffman-nal,
Andy Garcia-val, na és Geena Davis-szel. Elég jó film volt, de a legemlékezetesebb
része, ami a trailer-je is volt annak idején, (92), az az, amikor Geena,
mint TV-riporter elővesz egy hagymát a közönség előtt, és elkezdi hámozni.
Azt magyarázza, hogy minél több réteget hántanak le a "sztoriról", annál
közelebb kerülnek valamihez, de ez talán csak látszat, mert a végén nem
marad semmi. És közben elkezdenek potyogni
a könnyei. Valójában nem is az újságírás, hanem az emberi elme működik
ilyen hagyma-szerűen. Olyan, mint egy kisgyerek, aki szereti szépen kicsomagolni
az ajándékot. Élvezi a csomagolást, de a lényeg végül az, ami alatta van.
Filmek esetében ez a valami maga a történet. És ez a nagy baj a Wing
Commander-rel. Nagyon béna a története, és a csomagolást lehámozva alig
kapunk valamit. Az
ellenség megszerzi az utazó-egységet, a készülék, ami egy erősítőre emlékeztet,
ami képessé teszi őket arra, hogy ugrásokat végezzenek a térben. Így az
a veszély fenyeget, hogy rögtön leigázzák
a
földet, mert most már ők is el tudnak jutni hozzánk, és nem csak mi, a
fejlett fejek tudunk eljutni az ő vidékükre.
A
feladat lényegében az, hogy az egyik űrhajójukkal eljussanak a világegyetem
egyik pontjáról a másikra, hogy megelőzzék a buta szörnyeket. Egy űrhajó
utazása, valójában egy utifilm,
ez alapul a hagymahéjak alatt. Megtévesztő, hogy az egyik pilótanőt folyamatosan
Wing Commandernek szólítják, (tömören: parancsnok), és így az az érzésünk,
hogy biztosan ő a főszereplő.
Pedig
nem ő, hanem Freddie Prinz Jr. . Az a két szereplő azonban, aki a
filmet (percekig) élvezhetővé teszi az Tchéky Karyo a Bad Boys-ból és az
eredeti Nikita-ból, és a Meglesni És Megszeretni c. Meg Ryan-es filmből,
valamint Matthew Lillard, aki a Hackers-ben Gyilkos
Zabpehely szerepében
villogott. A Starship Troopers kb. tízszer ilyen jó, pedig az sem valami
komoly színvonal. Na ez van. |
|