(1998) Amikor a 80-as évek kerülnek szóba, vagy filmbe, mindig a diszkóval teszik egyenlővé. Tetejébe pedig ezt a diszkó dolgot is elég bénának állítják be, mint valami idétlen kamaszkori nyavalyát, béna frizurákkal, stb.  Az  54 dicséretet érdemlő ellenpélda, sima, rendes időutazás, anélkül, hogy lejáratná, vagy szétparodizálná a 80-as éveket, egyszerűen megteremti a lehetőséget, hogy ott légy, és képet kapj. 

Nave Campbell és Ryan PhillippeKülön értékelni lehet, hogy nem raktak bele tragédiát, mint aids, autóbaleset, stb., de tényleg nem is volt rá szükség, mert a végtelenül egyszerű történet önmagában is elviszi a filmet. 
Szinte minden filmnek megvan a maga éjszakai szórakozóhely jelenete, még az olyan kicsiknek is, mint a Kiruccanók, és az alkotók büszkék is rá, mert az ÉSZH jelenetek  sokat adnak a filmek arcához, például a Kiruccanók tetőterasz-bulijába Greg Mottola saját magát is direkt belecsempészte. Az "ÉSZH" jelenetek feldobják a filmeket, cserébe azonban sok statisztára van szükség, plusz még egy dologra: ki kell találni, hogy ez az "ÉSZH" hogy nézzen ki, meg a stílus, meg minden egyéb. Minden idők legjobb ÉSZH jelenete a Strange Days-ben van, ezredforduló, de ez még önmagában semmi, remek zene megy, élőben, Juliette Lewis egy pompás P.J. Harvey számot, ad elő (I can hardly wait). De a számon kívül az is kiemeli a Strange Days ÉSZH-jelenetét, hogy nemcsak töltelék a filmben, hanem rendes, komoly dramaturgiai szerepe is van neki. Amikor Ralph Fiennes  ott áll, és nézi a szerelmét, aki énekel, érezhető, milyen lehet valakinek egy évszázadot maga mögött hagyni, annak ellenére, hogy semmi kedve hozzá, hogy maga mögött hagyja. 
Az 54 tulajdonképpen rokon-vállalkozás, mert a Studio 54, ami egy "ÉSZH", elég komoly dramaturgiai szerephez jut benne, ugyanis a film erről a helyről szól. De van közelebbi rokona is, mégpedig a Boggie Nights (1997), amely ugyanezt az időszakot kíséri nyomon, csak amíg a Boggie Nights a társadalom alsó rétegét, a pornósztárok világát ábrázolja, addig az 54 a skála másik végét veszi célba. 
Mike Myers lelkesen válogatja a közönségetA film elején Ryan Phillippe pár haverjával megpróbál bejutni a híres klubba, és összejön neki. A Studio 54-be válogatott közönség jár, a bejáratnál szó szerint válogatják őket. A beengedő kinézet alapján dönti, illetve döntötte el annak idején,  hogy ki jöhet be, gyakran maga a főnök, Steve Rubell (Mike Myers) is ott dekkolt a kiválasztásnál. Voltak esték, hogy bent össz-vissz vagy nyolcvan-száz ember pangott, kint pedig százak, akik nem mehettek be. A Studio 54 a Nyugati 54.utca 254-es szám alatti ex tévéstúdió épületében működött, ma üresen áll. A film végén, a feliratok alatt megszemlélhetünk pár eredeti fotót az akkori időkből, amik a Studio 54-ben készültek, Stallone, Swarzi, Warhol, és nagyon sokan mások, és ez nagyon komoly színvonalúvá emeli a filmet. Ezek után a fotók után pedig Cindy Crowford, és klasszikus top modell társai, sétálnak be az 54-be, a filmbeli beengedő és a filmbeli bejutásra várakozó közönség sorfalán keresztül, és amint látod őket besétálni, képet kapsz arról, hogy milyen lehetett, hiszen az akkori Crowfordok gyakran megtalálhatóak voltak ott. 
Salma Hayek A film rendezője és forgatókönyvírója, Mark Christopher sem járt ott akkoriban, csak a nyolcvanas években, amikor az 54 már csak árnyéka volt önmagának. Igaziból úgy jött létre ez a film, hogy párszor bulizott ebben az árnyék  54-ben, és közben elég sokat hallott a régi szép időkről, és elhatározta, hogy ha már tényleg lecsúszott az igaziról, legalább életre kelti. Szóval, Ryan Phillippe mint Shane O’Shea bejut, a barátai nem. Egyetlenegy esti bulizásnak tűnik, mondja is nekik, hogy majd később utánatok megyek, de erre nem igazán került sor. Mindez 79 nyara. 
Magyarországon ugyanilyen kultikus szórakozóhely a Vén Diák volt, és 89-ben élte fénykorát. Kivételesen ne fogjuk fel tragikusan ezt a 10 év difit, mert Budapest járt jobban, mint az a gyerek a menzán, aki legutoljára lát hozzá a sütihez, amikor a többiek már túl vannak rajta. Az 54 a Casino (és egyben automatikusan a Good Fellas, és a Nagymenők), és a Velvet Goldmine unokatestvére, de nem olyan komor, mint a Casino, és nem olyan drog-belemagyarázós mint a Velvet Goldmine. Az 54 egyáltalán nem komor film, csak van benne egy csöpp komolyság, mert a valóságról szól, illetve valami valóságosról, ami mellesleg elmúlt. 
Nave Campbell helyi lányt alakít, akinek sikerült befutniaAz ÉSZH-eken táncolni is szoktak, az 54 forgatása során a koreográfus komoly erőfeszítéseket tett, hogy a mozdulatok akkoriak legyenek, valahányszor kiszúrt például egy Jannet Jackson-os, vagy bármilyen későbbi mozdulatot a táncolók mozgásában, egyből lecsapott, hogy a film autentikus lehessen. A díszlettervező egykor maga is Studio 54 vendég volt, így egyáltalán nem kellett sötétben tapogatóznia a hely újrateremtése során. A külsőket Manhattan-ben, az eredeti helyen vették föl, a belsőket egy torontói Cineplex épületen belül építették és rendezték be. 
A zenék is abszolút autentikusak, de nem idióta módon, nemcsak a leghíresebb akkori számokat halljuk, sőt nem is rajtuk van a hangsúly, hanem az összes zenén, ami akkoriban futott. Színészi játékban is komoly eredetiséget tudhat magáénak a film, Mike Myers napi 2-3 órát töltött a szerepébe való beleköltözéssel, közben eredeti videókazikat nézett Rubell-ről, de ha ez nem lett volna elég, a maszkmester, Matthew Mungle rá tett egy lapáttal, orrnagyobbítással, szem karikásítással, és hajritkítással. Ryan Phillippe első estéje a Studio 54-benRyan Phillippe, a főszereplő kapta meg leghamarabb a szerepét, és mivel ez a szerep  a születése (74) körüli időkbe röpítette vissza őt, mindent külön kellett megtanulnia. Meghallgatni az akkori zenéket, elsajátítani a stílust, meg mindent, de ezt nagyon hamar megtette, és Mark Christopher onnantól kezdve a kor autentikus szakértőjeként kezelhette őt. 
Shean O’Shea, (Ryan Phillippe karaktere), az a bárpultos, aki köré a történet, a hely és az idő bemutatása csoportosul. Nagyon jól játszik, a Kegyetlen Játékok rajongói nem  csalódnak benne. Mint fiatal pincér, új  munkaerő, összejön egy nagymenő zenei kiadónővel, akit nem más alakít, mint Sela Ward, aki a Szökevény legelején kinyiffan, de itt szerencsére semmi baja nem történik, és egyébként is jó őt látni. A legtöbb filmben, ha egy (20-nál) idősebb nőt mutatnak, aki felszed egy srácot, és kokainozik, biztos, hogy vagy "leleplezné", hogy mennyire nem szól semmiről az élete, vagy valami pitiáner szituban megmutatná, hogy álnok és csalfa. Az 54-ben nincs ilyen, Sela Ward szerepe sem durvul el, és ez nemcsak a rendező műve, hanem erről szólt a hely és az idő is, szerelmeskedj, ne háborúzz. És a kis szappanopera színésznő, Julie Black (Nave Campbell), (végre egy jó szerepben, ahol jól is néz ki), sem durvul be, Mike Myers élvezi a közönségétnem okoz akkora frusztrációt Ryan Phillippe-nek, mint Cybill Shepherd Robert De Niro-nak a Taxisofőrben, és mégis elmagyarázza Ryan-nek, mit jelent a híresség, 2 baráti kör, 2  ruhatár, 2 arc. 
A történelmi filmek mindig esetlenek, idióta cuccokban mászkáltatnak statisztákat, például hogy ókori görög hatást keltsenek, és közben minden ugyanolyan, mint bármelyik idei szappanoperában, mindig lenézzük azt a kort, amit meghaladtunk, és amiről nincsenek konkrét fogalmaink. Lenézzük, mert leegyszerűsítjük, mert csak díszletnek használjuk valami egyszerű poén elpengetéséhez. Az 54 hálistennek közeli történelemhez nyúlt, és sikerrel járt, mert  Studio 54-nek élményszerű emléket állít, illetve, azok számára, akik nem lehettek ott, átadja az akkori és ottani élet érzetét. Tényleg nagyon jó film, Mike Myers pedig zseniális. 
oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18