Minden Héten Háború Any Given Sunday 1999

Oliver Stone ismét színre lépett: a film címe ne tévesszen meg minket, mivel most nem háborús filmet készített, hanem egy amerikai futballost, a legújabb filmje az amerikai foci világát mutatja be, meglehetősen részletes formában, majdnem három óra időtartamban.

Tudjuk, hogy az Egyesült Államok lakosainak nagy része él-hal a tipikus amerikai csapatjátékokért, mint a baseballért, illetve az amerikai fociért, ezért ez a film nagy népszerűségre számíthatott szülőhazájában, a jegybevételi adatok szerint az USA-ban alig két hónap alatt behozta az árát (60 millió $), sőt, még annál többet is, ami még egy ennyire híres rendező filmjénél is szép teljesítmény.

Stone egész életében koncepciók alapján készített filmeket, ő az a rendező, aki az amerikai történelmet és életvilágot egy ellenkezős szemszögből kívánja feldolgozni, úgy, hogy leleplezi nemzete illúzióit. Ennek a törekvésnek a termékei az olyan háborús filmjei, mint A Szakasz, vagy a Született Július Negyedikén, amelyekért Oscar-díjakat is kapott, és nagyon befutott rendező lett, pedig nem kímélte az amerikai történelmet, és kegyetlenül élesen mutatta be a vietnami háborút, a hidegháborús Egyesült Államok értelmetlen erőfitogtatását, és annak politikai, etikai és emberi sorsokra vonatkozó következményeit. Készített politikai filmeket is, azokat is hasonló indíttatásból, ilyen a Nixon, illetve a JFK- A nyitott dosszié, ez utóbbi bemutatása után egy országos vitát indított el az USA-ban, Kennedy elnök történelmi szerepéről. Az egyik legjobb filmje az Éjféli Expressz (Midnight Express), amiben egy amerikai fiatalt kábítószer-csempészet vádjával vetnek börtönbe Törökországban. Itt is az "amerikaiság" jelentése kerül előtérbe, ez a fiatal srác éveket ült egy idegen ország börtönében, végig abban bízva, hogy élnemzete diplomáciája kiszabadítja őt, de végül úgy tudott csak megmenekülni, ha elfelejtette, hogy honnan jött, és csak magára számított. Nagyon szép film, megtörtént esetet dolgoz fel, és persze Stone kapott érte egy Oscart. Legújabb filmje, a Minden Héten Háború, Oliver Stone foci-rajongásának köszönheti létét, aki már gyerekkorában megszállottan gyűjtötte a játékosok kártyáit, saját képzeletbeli ligát alapított, és most elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítse "Az Amerikai Futball-filmet", és mindent bemutasson, ami emögött a nemzeti sport mögött van, a kevésbé szívderítő dolgokkal kezdve.

A főszereplő Tony D'Amato (Al Pacino) egy elismert és befutott futball-edző, aki immár a negyedik éve dolgozik a Miami Sharks csapatával, de mostanában ( a film elején) nem megy túl jól a csapatnak, mert mérkőzések sorait veszítik el csúfosan, és nem lehet pontosan tudni, mi a hiba, de a nézők számára úgy állítják be a helyzetet, hogy bizony szegény D'Amato a hibás, ő fáradt meg, ő ad hibás taktikai utasításokat, szóval valamit sürgősen újítania kell a vezetésben. Ezt az ellenséges hangulatot képviseli Christina Pagniacci (Cameron Diaz) is, aki a futball- csapatot az apjától örökölte, és bár alapvetően nem szereti a focit, most mégis keményen kell dolgoznia rajta, hogy életben tartsa a Miami Sharks-ot. Christina a már ismert formula egy darabja: az apja megszállottan szerette a focit, és nemcsak ésszel, hanem lélekkel is vezette a csapatot, de a lány már egy új generáció tagja, és ő csak egy vállalkozást lát a csapatban, ezért nem tud annyira sikeres lenni, bár elvileg a jelen idő jobban kedvez a pragmatizmusnak, mint a lelkesedésnek. A csapat bajaihoz az is hozzájárul, hogy a kapitány és hátvéd-sztár, "Cap" Rooney (Dennis Quaid) lesérül, helyette egy ifjonc kerül a pályára, Willie Beamen (Jamie Foxx), akit eleinte annyira sokkol a nyilvánosság , hogy minden kezdéskor hányni kezd.

Rossz kezdés, remek folytatás: Beamen őstehetségnek bizonyul, aki nem feltétlenül jó csapatjátékos (amit persze D'Amato nem tud elnézni), viszont nagyon ügyes, és így a közönség kedvence lesz rövid időn belül. Körülbelül ennyi a mérhető cselekmény a filmben: Beamen hatalmas sztárrá válik, a szurkolók fejében Rooney képe kezd kikopni, a csapat nem szereti az önfejű Beamen-t, D'Amato sem rajong érte, viszont általa sikeresebb lett a csapat, úgyhogy nem nagyon van mit tenni. Christina persze élből elismeri az új jövevényt, mivel pénzt és győzelmeket hoz, viszont közben valami kezd megváltozni a csapatban és a csapat körül, felbomlik a régi rend, és kiéleződik a győzelemért folyó harc. Beamen úgy áll a játékhoz, hogy jobb látványos akciókkal gyorsan megalapozni a hírnevét, mint évekig megbízhatóan rendes csapattagként dolgozni, mohó, alulról feltörekvő fiatalként kezdi szétzilálni a Sharks-ot, sztárjátékos lesz, és a pénzre és villogásra hajt.

Ebből a helyzetből kerülnek ki a konfliktusok, amiket rendes ütemben adagol a film, csak az a baj, hogy azon túl, hogy megtudjuk a touchdown szabályait, és megismerhetjük az amerikai futball játékmenetét, nem derül ki számunkra, hogy tulajdonképpen mi is a történet. Olyan, mintha egy nagyon bennfentes körbe csöppennénk, ahol kimondatlanul működnek számunkra meglepő dolgok, a résztvevők olyan részleteken vitatkoznak, amiknek mi még a burkát sem látjuk, szóval nem könnyű mulatság végignézni ezt a filmet. Pedig Stone egy alapos és jó rendező, viszont alapjáratban nem vagyunk arról meggyőződve, hogy egyáltalán érdekes-e ez a film az Egyesült Államok határain kívül. Miért kell nekünk mögé látnunk egy olyan speciális nemzeti sport mögé, ami amúgy felületesen is elég kevés szabad percünkben köti le a gondolatainkat? A filmből olyan emlékképek maradnak meg a nézőben, hogy Al Pacino szenved, a magánéletét feláldozza a sport oltárán, és most mégis kezd körön kívülre kerülni, Cameron Diaz keménykedik, de nem tudjuk, mire megy ki a játéka (a tökéletesen tehetséges színésznő eddigi legbénább szereplését láthatjuk ebben a filmben), Beamen-Foxx először elszáll magától, aztán megemberesedik, még a volt barátnőjét is újra becserkészi, akit durván kirúgott egy rossz pillanatában, Dennis Quaid bugyután néz, és jámborul követi az áramlatokat, de a kellő pillanatban ismét kapitány tud lenni... Uncsi, igazán nem ezt várnánk Oliver Stone-tól. Lehet, hogy az a baj, hogy a bennfentes forgatókönyvet nem tudta ellensúlyozni a világos képi megjelenítés, pedig nagyon ügyeltek rá, hogy a mérkőzésekbeli összecsapásokat olyan látványtechnikával oldják meg, amit először a Ryan Közlegény Megmentése c. filmben láttunk, és ami hihetetlen élményt produkált abban a filmben, viszont ebben üres technikai fogásként vette ki magát. Az operatőrnek, Salvatore Totino-nak egyébként ez az első filmje, viszont a látványtervező, Victor Kempster munkája volt többek közt a Született Gyilkosok ( Natural Born Killers) c. Oliver Stone-film is, aminek nemcsak a története, hanem a képi világa is sokkoló volt.

A Minden Héten Háború írója Daniel Pyne, akinek a nevéhez fűződik például a Doc Hollywood c. film forgatókönyve, ami egyáltalán nem volt egy értelmes-kedves történetű film. A film forgatása 65 napot vett igénybe, javarészt Miami-ban vették fel a jeleneteket, és a feszített munkatempó miatt a focistákat alakító színészek kiakadtak és agresszívakká váltak, ami nem könnyítette meg a stáb munkáját. Al Pacino játssza a legárnyaltabb karaktert a filmben, D'Amato szerepében teret kaptak az elismert színészi eszközei, legtöbbször közeli felvételeken láthattuk az arcán a profizmus, az esendőség, az elhivatottság együttes megjelenítését. Al Pacino minden filmjében jó, de ebben talán ő is egy kissé kiszámítható játékstílust vett fel, amolyan - saját szintjéhez képest - rutinmunkának tűnt az alakítása.

Oliver Stone azt nyilatkozta a filmjéről, hogy szándéka szerint a film a tradíciók és a változások, az egyéni ambíciók és a csapatszellem közötti konfliktusokról szól. Mi úgy látjuk, a sport terén kevésbé sikerült a bevált "téma-feldogozási" koncepciója, mivel megtudtuk ugyan, hogy mekkora személyes küzdelmek és emberi konfliktusok állnak a mellesleg nem politika-és befolyásmentes sport mögött, de nem érezzük úgy a film végén, mint például a Tőzsdecápák (Wall Street) c. 1987-es Oliver Stone-film esetében, mintha egy élményszerű kirándulást tettünk volna a világ egy szeletkéjébe, aminek már megismertük a sajátos működését, és ha élőben is odacsöppennénk, már tudnánk, mik a lényeges dolgok, és mik nem. Ha ez a film csak fele annyira lenne átélhető és pontos, mint a Tőzsdecápák volt, akkor már nem panaszkodhatnánk.