Millió Dolláros Hotel
The Million Dollar Hotel- 2000

Wim Wenders leginkább a hangulatok művésze, nem egy radikális rendező, de amit csinál, abba nagyon beleéli magát, és teszi mindezt ezt azért, hogy mi is beleélhessük magunkat az elkészült filmbe. Wim Wenders direkt művészfilmes rendező, lassú és szép filmeket igyekszik csinálni, de ennél talán nagyobb művészet az atmoszféra teremtés, és ő ebben nagyon jó. Ezzel együtt nem a kedvencünk, így a "millió dollárostól" már előre féltünk, hogy biztos durva lesz, de nem így lett.

A történet a U2 együttes Bono-jától származik, aki annyira aktív volt a filmmel kapcsolatban, hogy még producelte is. Tegyük hozzá, hogy a U2-t imádjuk, de ez még nem menti fel Bono-t a kritika alól, de hálistennek tényleg egész jól sikerült. Thrillerhez semmi köze, ellentétben a benyomással, amit a film trailere tesz vagy akar tenni ránk, a Millió Dolláros Hotel egy régi lepattant ház, egy régi hotel, a tetején egy állványzaton lévő azonos című felirattal. A filmnek nincs is eleje-főcíme, ehelyett ezt a feliratot látjuk, majd rögtön folytatjuk is a nézelődést, és látjuk Tom Tom-ot (Jeremy Davies), ahogy fut a tetőn, majd szépen leugrik a végén. (Jeremy Davies-t a Ryan Közlegényből ismerjük, ő volt a kiképzés nélküli fiatal srác, Upham tizedes.) Most mindenesetre zuhanás közben kezdi el a narrációt, és eddigre már leesett nekünk, hogy mindenki dilinyós a filmben, mármint rendesen elmebeteg. És akkor elkezd mesélni, hogy volt egy fickó, aki lezuhant a tetőről, és kijött a rendőrség, sőt az FBI is nyomozni, és hogy minden nagyon felfordult emiatt. Persze aki leesett, az most nem ő, hanem Tim Roth, másrészt az, hogy minden felfordult, az azt jelenti, hogy a Millió Dolláros Hotel lakóinak az élete.

Igen, izgatottak lettek, amikor egyszercsak megjelent egy FBI-os manus, a nyakán egy jól látható fém nyaktámasszal. Ez volt Skinner (Mel Gibson), kezében egy Wim Wenders-re jellemző hi-tec minikamerával, mindenkit lefotózott, beskatulyázott, és biztosította a főnökét arról, hogy megtalálja a fia gyilkosát, mert hogy kell lennie gyilkosnak, nem lehetett öngyilkosság.

Játék az atmoszférával, a bolondok izgatottak, köztük Eloise-szal. Eloise szerepében Milla Jovovich, akit alig vártunk már, hogy ismét lássunk valami filmben (ami nem a Jeanne D'Arc 2). Milláról talán kevesen tudják, vagy hiszik el, hogy 91-ben a Visszatérés a Kék Lagúnába főszereplője volt, és hogy ez akkor már a negyedik filmje volt. Tom Tom persze bukik Eloise-ra, és egész rendesen bepótolják számunkra azt, ami esetleg a Carla Új Élete-ből kimaradt, hogy tundiillik hogyan élnek együtt. Itt ugyanis nincsenek gazdag szülők, sőt, valójában semmi sincs, maga Eloise is azt mondja magáról, hogy nem létezik, hogy csak egy karakter egy könyvből, amit olvas. Ez utóbbihoz azért biztos kellett a Bono, mert ilyet csak igazi, tapasztalt művész tud kitalálni.

Fura dolog ezt így leírni, hogy tapasztalt művész, hiszen minél befutottabb valaki, annál kevésbé tapasztal konkrétan életből vett dolgokat, miközben minél kevésbé befutott valaki, minél kevésbé elismert művész, annál több köze van az élethez. Szóval honnan veszik az élettapasztalatot a művészek? Fiatal korukban öszegyűjtik, aztán meg abból élnek? Hiszen a fogadások, drága vagy viszonylag drága partik csak annyit segítenek ezen a téren, mint egy tévéműsor megtekintése. Mindesetre ez az egész bolondosdi, Millával illetve Eloise-szal egészen jól működik.

Olyasmi, mint az élet másik oldala. Egy olyan világ, amit általában nem látunk, és egy olyan világ, amiben a fejek úgy látják a világot, ahogyan mi általában nem látjuk.
Az Eloise karakter, Milla megformálásában egész jól sikerült, ő az, aki szemlátomást kicsit, illetve sokkal okosabb, mint a többiek, ő az, aki tudja, hogy hol van. És persze, ahogyan mezítláb mászkál az utcán kedvenc könyvesboltja felé, az egy külön élmény, mintha a Vogue egy elszállt fotósa kiélte volna művészi hajlamait. A film teljesen Eloise körül játszódik, Eloise eközben pedig "csak úgy van", ez szintén jó dolog, teljesen trippes. Közbe-közbe becsúszik egy-egy Bono-U2 szám, szép képek, remek atmoszféra, egészen kellemes.

Csak persze nem állhat meg az élet, Skinnernek nyomoznia kell, Tom Tom-nak pedig mesélnie a történetet. Skinner közelebb kerülhetne az igazsághoz, ha Tom Tom elmondaná neki, amit tud, ezért Skinner üzletet ajánl. Ha Tom Tom közlékenyebb lesz, elintézi, hogy Eloise felmenjen a szobájába, mármint Tom Tom-éba. Skinner még így sem bízza a féletlenre, mert mindent bepoloskáz, a hotel minden zugát, amit természetesen a wendersi lap-topján keresztül hallgat. És akkor elérkezünk kulcsjelenethez. Éjszaka van, Skinner hallgatózik, Eloise-ék pedig barátkoznak. Skinner azonban nemcsak hallgatózik, de szenved is, mert levette a nyaktámaszát. Sőt, itt most megtudjuk, hogy nemcsak nyaktámasza van neki, és nemcsak azt vette le, hanem egy egész törzsét átfonó fűző-szerűsége is, a ball vállából pedig valami csavar áll ki. Később Skinner elmondja a többi nyomozónak, hogy ő hisz ezeknek a szerencsétleneknek, mert ő is közülük való, és hogy korábban három keze volt, csak műtét meg minden, de azt, hogy mi a másság, egészen jól tudja.

Innentől kezdve sajnos bejön egy plusz vonal, a halott srácnak, tehát Tim Roth-nak a festményei, amik most egy tartozom neked cetli révén a kis közösségre szállnak át, és kérdés, hogy mennyit fognak érni. El is kezd kicsit fokozódni a feszültség, de minket hidegen hagy, mert nem veszítjük szem elől a labdát. (Ilyen művészetről és műtárgyakról szóló filmeket láttunk már amúgy is éppen elégszer, lásd Kuki). A labda pedig nem más, mint Skinner felesége. Skinner-t folyton hívogatja a menyasszonya. Skinner egy igazán elfoglalt, FBI-os fazon. Aztán, miközben a nagy semmi közepén nyomoz, (a hotel mintha az Eljő a Jeges panziója lenne), komoly technikai és szellemi felkészültséggel végül a legtöbb infó, amire fényt derít, mind róla szól. Technikailag saját maga után nyomoz leginkább, ami szintén remek motívum. Leesik neki, hogy kicsoda, és hogy mit akar. Valószínűleg Eloise-t akarja, amivel kapcsoaltban a film végén kapunk is egy kis megerősítést.
Nem tökéletes film, távolról sem, de abszolút emlékezetes és élevzetes tud lenni, ha valaki rá an hangolódva. Wenders alaposan kiélte hangulatteremtő képességét, a történet pedig elég jó, sőt kifinomult, így amikor kijössz a moziból azon kaphatod magad, hogy amit Wenders esetleg "elkent", az is összeállt a fejedben, és az már egy egészen jó valami. Szép és tartalmas film, abszolút érdemes megnézni.

-skót-