Glamour 2000

Érdekes dolog néha úgy beülni egy moziba, hogy semmit nem tudsz, csak a film címét, az éppen most zajló Titanic fesztivál ilyen formában pont edzésben tartja az embert, és ez persze nem egy rossz dolog, mert hadd beszéljen magáért egy film. Ugyanakkor vicces félreértések jöhetnek létre a tudatlanság nyomán, és most pont egy ilyet fogunk elmesélni.

A Glamour új magyar film, és tavaly nyáron Kamondi Zoltán említette, hogy dolgozik az új filmjén, és a Glamour zeneszerzője Melis László, (az örökös Kamondi-film zeneszerző), ennyi rögtön elég is volt ahhoz, hogy úgy nézze az ember, mint egy Kamondi filmet. Kamondi Zoltánnal úgy vagyunk, hogy az egykori Halálutak és Angyalok nem igazán jött be, viszont az Alkimista és a Szűz egy nagyon kellemes meglepetést produkált, és nemcsak a Halálutakhoz képest, hanem mint jó és eredeti magyar film is.

Ehhez képest a Glamour elég furán kezdődött, de nem arról vagyunk híresek, hogy korán beadjuk a kulcsot, biztosan gondolt "Kamondi" ezzel a filmjével is valamire, ráadásul, ha valaki egyszer már megízlelte, hogy milyen egy jó filmet csinálni, (mármint tudatosan, és nem ajeszbe, mint Kevin Smith a Shop-Stop-ot), akkor a következő filmjét tényleg teljes nyugalommal nézhetjük, akármi történjen is benne az elején, vagy azt követően. Lényeg a lényeg, a huszadik percben az órájára néz az ember, mert komoly ponthoz jutottunk el, végre hallhatjuk Eperjes Károly szájából, hogy miről is szól a történet, mi az alapszitu.
Ha már itt tartunk, az van, hogy Eperjes, az "Apa" szerepében elhatározza, hogy beújítja a család vérvonalát, látva, hogy a zsidóság helyzete milyen sanyarú a harmincas évek közepén, úgy dönt, hogy szerez egy német feleséget, amely frigy bizonyos vallás-etikai megfontolásokból, tulajdonképpen egy "kiskaput" találva úgy jöhet létre, hogy "Apa" egy elvált német lányt vesz feleségül. Ehhez már csak egy álférjet kell először találni, aki három hónapot névleges házasságban tölt a német nővel, (a későbbiekben "Anya"). Mindez ugyan szerencsésen kiderül a huszadik percben, de a film cselekménye ettől még nem válik koncentráltabbá, sem kevésbé unalmassá.

Így azonban, hogy a film nem tudja lekötni teljesen a figyelmünket, jut idő különféle melléktevékenységekre, már csak az ébren maradás érdekében is. A legkézenfekvőbb ilyen tevékenység pedig nyilván az, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy mitől tud egy film ennyire unalmas lenni. A megoldás pedig nem is várat sokat magára. Az unalom első számú pillére a narráció. Helyei László hangját halljuk, és úgy beszél, illetve mesél, hogy semmiféle érzést nem fejez ki, mintha mesét olvasna fel, mintha nem is első szám első személyben mondaná, amit mond, illetve mintha nem is vele történt volna meg, amiket elmond. Ráadásul, ha csak egy ici-pici koncepció is van a filmben, akkor a narrátor Stohl András lett volna, mert a végén ő jelenik meg a nagykorú "Fiú" szerepében. Ezen felül a szöveg is elég gyatrán van megírva, mivel különféle szóképekkel dolgozik, pl. ott állt az ágy a szoba közepén, mint valami fehér hajó, miközben mindezt látjuk is, de akárhogy is nézzük, nem ugrik be semmiféle hajó.

A Narráció általában nagyon jó dolog tud lenni, lásd Tiszta Románc, ahol Patricia Arquette meséli el a sztorit, nagyon jó a Trainspotting-ban, és legutóbb nagyon jó volt az Ég Velünk-ben is. A Narráció alapszabályai közé tartozik, hogy gyorsítson a filmen, és egyértelművé tegyen dolgokat, ráadásul azt lehet még nyerni az alkalmazásával, hogy sokkal személyesebb lesz minden. Emlékszünk narrációra a Bronxi Meséből is, sőt, ott is elhangzanak olyan dolgok, mint az imént említett "fehér hajó", de ott rá lehet ismerni, például amikor egy ragyás férfiról beszélnek, hogy milyen volt a feje, és tényleg rá lehet ismerni, vagy amikor a szépséges fekete csajjal összejön a buszon, azt is halljuk, és látjuk egyszerre, de az sem unalmas, mert a két dolog erősíti egymást, amit látunk, meg amit hallunk. A módszer lényege az "ellenpontozás", amit hazánkban pl. a 80-as években Bódy Gábor elképesztő ügyességgel alkalmazott.

Szóval jött a narráció, és csírájában jól tönkretette a filmet, de amit nem végzett el, azt a rögtön a nyomában érkező filmzene megtette. Hogyan lehetséges ez, amikor Melis László, azon felül, hogy remek zeneszerző, tényleg profi filmzenész is, de nagyon. Az eredmény mégis siralmas, jól indul ugyan, az "előző Kamondi film" stílusát követve, de csakhamar sima háttér-Vivaldi lesz belőle, ahogy az angolok mondják "elevator-music". Hogy mondhatunk ilyet Melis Lászlóra? Sehogy, nem a zene miatt jön létre a lift-zene effekt, hanem a lift miatt, amit a film képvisel. Ugyanaz a bibi, mint a narrációval, gyakorlatilag nincs mit ellenpontozni.

És akkor így döcög a film, és kezdjük sajnálni, hogy buktunk egy magyar filmrendezőt "Kamondi Zoltán" személyében. Ugyanakkor fura volt, mintha nem is ő lenne, hiszen ő szereti a mozgalmas jeleneteket, a tömörséget, és mindenek fölött szeret hatást gyakorolni a közönségére. Ja, és van még valami, amit szeret, szeret "cameo"-zni, szereti magát belepakolni a filmjeibe, mint valamelyik vicces mellékszereplőt. És akkor elérkeztünk, (de tényleg nagynehezen) egy villamosos jelenethez, totál műtermi volt az egész, mármint rossz értelemben, egyszerűen nem lehetett mást látni, mint statisztákat és erőlködést, és egy vicces villamosvezetőt, és akkor tudtuk, hogy mindjárt megfordul és ő lesz a Kamondi, de persze nem így történt. Ekkor egy tompa gyanú ébredt a nézőben, hogy mi van? És ez a gyanú bizonyossággá vált, amikor később megpillantottuk Gödrös frigyest mint templomi orgonistát, és ekkor egyből összeállt a kép, hogy az a "valami gé-betűs film" a Glamour, és hogy ez az ő filmje, és nem Kamondi Zoltáné. Hatalmas kő esett le az ember szívéről, és közben nevetni is lehetett, mert hogy lehet azt hinni, hogy a Kamondi ... De a filmnek még nem lett vége, tovább csordogált a teljesen összevissza történet.

Azért összevissza, mert megpróbálta a 20. Századi magyar történelmet beletuszmákolni egy családi kamara-sztoriba, rémes utószinkronnal, és tényleg nem volt érthető, hogy mik ezek a folyamatos utalások, meg minden, az erő nélküli próbálkozások, hogy bemutassák nekünk a történelmet, amit ennyire simán bárki ismerhet egy 70 forintos töri-könyvből. Mozaikszerű képek, jelenetek jönnek sorban, és többször azt lehet hinni, hogy na most lesz a vége, de nem, mintha mi sem történt volna, minden megy tovább, újabb sablonos jelenetekkel. Valami nagyon el van rontva ezzel a filmmel kapcsolatban, az fix. A végére már mindenkinek a legjobb barátja a karórája, hát még azok, amik világítósak, meg minden. Valami tényleg nagyon el van rontva, ha egyet lehet tippelni, azt mondanánk, hogy az, hogy film, és nem könyv, de lehet, hogy többről is szó van.

A legsúlyosabb a film vége, ahol minden átmenet nélkül Eperjes és Ónodi Eszter (Anya) elkezdenek táncolni egy vidámparki körhinta közepén, és egyszercsak a faragott lovacskákon megjelennek a filmben feltűnt karakterek, és ott ülnek, mintha arról akarnának minket tájékoztatni, hogy színház az egész világ. Például ezt az effektet is biztos elsütötték már jópár filmben, és pár helyen még biztosan működött is, de itt egyszerűen siralmas.

Eléggé tragikus film, hiszen az író és rendező mintegy négy éven keresztül fáradozott vele, és iszonyatosan komoly problémák adódtak ebből, helyszínek szűntek meg időközben, szereplők változtak meg, satöbbi. Nagyon sajnáljuk a rendezőt, hogy ilyen súlyos és kilátástalan vállalkozásba fogott, utólag azt kívánjuk neki, bárcsak könnyebben ment volna. Egyébként úgy tudjuk, hogy a film a befejezéséhez végül Eperjes Károly főszereplő révén jutott el, aki Orbán Viktor miniszterelnökkel baráti viszonyban van. Orbán Viktor személyes jelenlétével is megtisztelte a szemlén a filmet, (ez volt az egyetlen film, amire beült), és a végeredmény már ismeretes, a Filmszemle Nagydíja. Eperjes Károly, úgy tűnik komoly "executive" produceri szerepet játszik a hazai filmgyártásban, hiszen az államilag (Millenniumi Filmprogram) támogatott milliárd forintos Széchenyi produkcióban eredetileg úgy volt, hogy Daniel D. Lewis és Juliette Binoche játsszák majd a főszerepet, és tudomásunk szerint Eperjes Károly hatására született az a döntés, hogy "legyen inkább teljesen magyar film".

Akárhogyan is, örülünk, hogy a Glamour végre összejött, mert így legalább Gödrös Frigyes felszabadult a produkció súlya alól, és az összes belefektetet erőfeszítés, (na nem mintha ez nem lenne mindennapos a filmes szakmában) legalább nem veszett kárba. Ugyanakkor azt kívánjuk neki, hogy a következő filmjét független producerekkel készítse, mert akkor rögtön az elején, a forgatókönyv stádiumában kiderülhetnek olyan problémák, amik a majdani nézőknek fejfájást okozhatnak.

-zé-