Volt az egyik "régi filmben", (illetve amit akkoriban ahelyett használtak) egy jelenet, Odüsszeusznak keresztül kellett lőnie nyíllal 77 fejsze fokán, ami kb. ugyanaz, mint 77 kulcslyukon keresztüllőni. Mindent egy lapra, ha siker, akkor mindenki örül, ha bukás, akkor mindenkinek annyi. Ráadásul nem is csak egy lapnak kell jónak lennie, hanem 77 -nek, sorozatban. Izgi szitu, ebből jött létre később a lottó és a szerencsejátékok számos fajtája, valamint az akciófilmek műfaja is.

Sokezerszer megéltük már, hogy a vásznon látható hőseinknek egyetlenegy esélyük volt a túlélésre, és ez az esély valószínűség-számítási alapokon egészen enyhe volt, egy vézna reménysugár. Mindennek össze kell jönnie, különben odavesznek. Ilyenkor hemzsegnek az olyan mondatok, mint "meg tudod csinálni!", meg a hasonlók, és általában meg is tudják, és mi örülünk. Bár, hogy őszinték legyünk, pl. a Halálos Fegyver 4.-ben direkt üdítőleg hatott, amikor Riggs-éknek mégsem sikerült a megfelelő vezetéket elvágni a film elején, és az egész épület a levegőbe repült. Ilyesmi azonban soha nem fordul elő a filmek végén, hiszen a filmek olyanok, mint a célfotók, magasról leejtik a sokezer próbálkozót, és egyedül a kiválasztódás csúcsán lévő győztesre koncentrálnak, arra, akinek végül sikerül. (Most, ha belegondolunk, már úgy tűnik, hogy mégsem volt olyan rossz az a Viharzóna c. film, hiszen egyszer az életben jó olyat is látni, amikor pont nem pont jól sülnek el a dolgok.)

A U-571 egy tengeralattjáró, és a film rajta játszódik, ennek a tengeralattjárónak a sorsát követhetjük végig, (77 fejsze fokán keresztül), izgulva, hogy végül fej lesz, vagy írás.

Az embereket nagyon is foglalkoztatja a "mi lett volna, ha" problematikája. A Jó Barátokban is pont két ilyen "mi lett volna, ha epizód játszódott mostanában, Monica pufi volt, Joey sikeres, Phobe pedig bróker, de golfos, baseball-os filmek tucatjaiban találkozunk olyan mentálisan sérült emberekkel, akiknek az adott pillanatban nem jött össze, és életük további részében a "mi lett vona. ha"-val küzdenek. A Vissza a Jövőbe is pont ezen lovagol, ráadásul nagyon finoman és ügyesen, az egyik percben egy olyan világban vagyunk, amiben minden el van rontva, dúl a háború, mi más ez, ha nem egy nagy "mi lett volna, ha"? Mások, mint Silvester Stallone, aki elejtette, akinek kicsúszott a kezéből hegymászónő barátja, vagy Jim Carrey, akinek az Állati Nyomozóban ugyanafelett a szakadék felett a kis majom csúszott ki a kezéből , éveken keresztül ülhettek a kispadon, siratva a "mi lett volna, ha"-verziót, amiről végérvényesen lecsúsztak, másrészt pedig arra várva, hogy egyszer mégegy ugyanilyen helyzet adódhasson, és abban már remekelhessenek, mert ez az egyetlen kiút. Az U-571 fordítva működik, pont a sikeres verziót mutatja be, és csak elképzelésünk lehet arról, "mi lett volna, ha" nem járnak sikerrel.

Az U-571 egy olyan küldetésről szól, ami első hallásra is hátborzongató. Egy német tengeralattjáró megsérül, és mozgásképtelenül várja, hogy odajöjjön egy német hajó, és megjavítsa őket, vagy megmentse, vagy bármi. Ez a német hajó már úton is van, az amerikaiak terve viszont az, hogy hamarabb érnek oda, és németeknek kiadva magukat átmennek az U-571-re, és megszerzik az Enigma típusú kódoló-gépet, ami hatalmas előnyt jelenthet a szövetségesek számára a harcokban. És hogy ne legyen ennyire egyszerű a menet, a többi között cél még az is, hogy ennek az Enigma gépnek a megszerzéséről a németek ne is szerezhessenek tudomást, hiszen akkor megváltozatnák a kódokat, és az egész manőver nem érne semmit. Az elején egyébként történik egy kis bibi, így amerikai barátaink az U-571-esben kell, hogy folytassák útjukat, és a film zömében pont ennek az eredetileg német tengeralattjárónak drukkolunk.

Izgi szitu. A Piszkos tizenkettő lehetett a maga idejében ilyen izgis, itt azonban nem is igyekszünk megkedvelni a szereplőket, mert érezzük, hogy gyakorlatilag egy kamikáze küldetésről van szó, az esélyek alacsonyan, a nullát súrolva helyezkednek el.

Félelmetes felvételek, amikor a két kis gumicsónak kezdi megközelíteni a német tengeralattjárót, a németek pedig értelem szerűen németül beszélnek hozzájuk, és ha kiderül, hogy amcsik, az nagyon nagy gáz. A filmet, amint a filmvégi feliratokból ez kiderül, a II. Világháború szövetséges tengerészeinek dedikálták, akik több Enigma gépet is megszereztek, bár, ahogy ez szintén a feliratokból derül ki, évente átlagosan egyet. Képzelhetjük tehát, hogy hány kudarcba fulladt kísérlet övezte ezt a pár darab sikereset. Vagyis most azt a "mi lett volna, ha" történetet láthatjuk, amire akkoriban katonák százai hiába vártak.

Jól hangzik tehát ez az emlékállítási koncepció. A film vizuálisan is egészen megkapó. Amikor rombolóhajók vízalatti bombákat dobálnak a vízbe az elpusztításukra, de bármelyik felvétel, amiben látjuk a nyílt tengert és és a felszínét hasító tengeralattjárót, szintén lenyűgöző látványt nyújt. Egyszóval megvolnának az erősségei ennek a filmnek.

Másrészt a mozinézők zöme klausztrofóbiás, amin azt értjük, hogy irtózik az egy helyszínen felvett filmektől. Ahhoz bizonyára egy direkt speciális agy kell, hogy valaki egy majd kétórás filmet egyetlen helyszínen forgasson le. Lásd, zavaró pl. a Gyilkos Donorban, hogy végig a kórházban zajlik az egész, vagy a Gömbben, vagy a Mentőcsónakban. Ugyanakkor vannak ellenpéldák is, a Die Hard 1, a Nakatomi toronyházzal, és a Wolfgang Petersen féle Tengeralattjáró is példaként szolgál, hiszen, ha mi nem is bírjuk, jó kis siker volt, amely nélkül ez a film aligha jutott volna el a konkrét gyártásig. Habár, ha már a sikerről beszélünk, az U-571 sikeresebb, (62 millióból készült, 19 milliót csinált az első hétvégén, és azóta 77 milliónál tart az USA-ban), mint a Petersen féle Das Boot volt 81-ben, noha nyilván sokkal többe is került az elkészítése.

A második számú gyengepontja pedig az a filmnek, hogy oké, van egy erős alapsztori, de mindezt ki kel színezni, és nyújtani megfelelő tartamúra. És a színezés és nyújtás már mindig sima Hollywood-i kliséket követ, (egyébként mi mást is követhetne?), és a végén az ilyen filmek úgy néznek ki, hogy deja vu. A végén, amikor kiszállsz a nézői foteledből szinte invariáns, hogy most űrhajóban, tengeralattjárón, olajfúró-toronyban, lakatlan szigeten, egy tankban, vagy repülőn, vagy medikopterben, vagy hol játszódott az egész. És maga az eredeti küldetés is háttérbe szorul, hiszen hamar megszerezték, amit akartak, onnantól már csak haza kell vinni, és ez a hazavivés már csak egy ugyanolyan történet, mint a Viharzóna, (ahol a halfogást kellett volna hazavinni). A nyújtás és színezés olyan dolgokat is természetszerűen magukba foglalnak, mint hogy a főszereplő, Tyler hadnagy (Matthew McConaughey) az elején szomorkodik, hogy nem lehet kapitány, nem lehet saját hajója, és akkor a végén nemcsak lesz neki, de még a vén róka fedélzeti mérnök (Harvey Keitel) is megkedveli őt a sikeres misszió nyomán. Lesznek áldozatok, hősök, akik nélkül az egész nem jöhetett volna létre, lesznek helyzetek, amikor minden egy-egy hajszálon múlik, és lesz nagy öröm, ha sikerül hazajuttatni végre azt a nyamvadt Enigma gépet.

-inn-