Szórakozásra éhesek vagyunk, mégis finnyásak, nyűgösek, sőt, morcosak. Itt van az új Julia Roberts film, és amíg az amerikai fiatalok azt gondolják, hogy Julia nem is jó színész, mi sem maradunk le a versengésben, és úgy állunk a filmhez, hogy "már megint Julia Roberts?" na ne!".
Amíg pár éve nem értettük, miért minden filmben neki kell pont szerepelnie, (aláírva persze, hogy jó színész), addig mára hűvös fejjel olyanokat mondunk, hogy generation next. Egyrészt magunkat is egy újabb generációként látjuk, másrészt a Julia utáni generációt is szívesen helyeznénk előtérbe Juliához képest. Vajon miért vagyunk ilyen gonoszak? 
Feltehetően azért, mert egy-egy híresség azzal tapaszt minket a képernyők és mozivásznak és magazinok oldalai elé, hogy nem ismerjük, milyen "ő" a hétköznapokban. Nem ismerjük, illetve ezzel együtt érdekel miket, hogy kicsoda ő valójában. Aztán eltelik pár év, összeolvasunk soktucat oldalt, végignézünk hatvan óra tévéműsort és végül bekövetkezik a telítődés. Magát, Julia-t ettől persze koránt sem ismerjük jobban, mégis, a tény, hogy életének összes furcsaságát, vagy lehetséges furcsaságát kismertük, kicsit abba a helyzetbe emel minket, hogy úgy gondoljunk rá, "ő is csak egy ember". És ekkor elkezdjük őt unni, beszólunk az alakjára, meg arra, ahogy jár, illetve "dobálja a tagjait", meg mindenre, amire csak lehet. Hát ilyenek vagyunk, így működik a modern mitológia, ezért kell a "sztároknak" időről időre valami érdekes magánéleti fordulatot bedobni a köztudatba, hogy érdekességekre éhes szánkat betömjék, és eközben, zavartalanul kifejthessék színészi működésüket a vásznakon. Milyen szép is lenne, ha nem lenne ez a tabloid küzdelem, ez a küzdelem a köztudatban betöltött helyért, és miután megnéztünk egy jó kis filmet, szépen elismernénk, hogy olyan teljesítményt láttunk, amire mi magunk egyáltalán nem valószínű, hogy képesek lennénk. Egyszóval, értékelnénk a művésznő művészetét, és a saját életünkkel lennénk elfoglalva. De komolyan, gondoljuk bártan utána, hogy hogyan gondoltunk például Sandra Bullock-ra pár éve? Vagy Meg Ryan-re, vagy Melanie Griffith-re, Winona Ryder-re vagy Kim Basinger-re. És ha az még természetes is lenne, hogy az újabb és újabb szezonokban újabb kedvenceink lesznek, és azok esetleg egyenesen az egy körrel korábbi kedvenceink helyeit foglalják el a fejünkben,  akkor sem természetes dolog megfeledkezni a korábbi nagy teljesítményekről. Ezek a nagy teljesítmények mellesleg ott vannak a tékákban, vagy a polcainkon, és hiába gyűrődnek a VHS kazik, attól még örök értéket képviselnek. A csalódás persze egészen más ügy, Jennifer Lopez-t például egyáltalán nem lehet már annyira bírni, mint a Mint a Kámfor idején. Mellesleg Mint a Kámfor, Steven Soderbergh filmje, milyen profi kis film volt, vajon milyen lett ehhez képest a következő filmje, az Erin Brockovich?
Erin Brockovich, azaz Julia három gyerekkel, plusz egy kis környezetvédelem, körülbelül így csapódik le a fejünkben az új film reklámja. (Lehet, hogy amikor finnyáskodunk gyakorlatilag nem is Juliával van bajunk, hanem a környezetvédelemmel?) Igen, vannak benne gyerekek és környezetvédelem is, meg egy jókora jogi ügy, de a film nem másról szól, mint amit a címe is jelez, Erin Brockovich-ról. Már a film elején érezni lehet, hogy ez a név egy típust fog jelölni, és hogy lesznek olyan nők, akikről társaságban azt fogják mondani, "ő egy amolyan Erin Brockovich". Kérdés csupán az, hogy ez a név olyan lesz-e, mint az Ed Wood, hogy minden idők legnagyobb vesztesét jelöli majd, vagy esetleg a keményen, okosan és fáradhatatlanul dolgozó nő neve lesz, aki a sikerét nem egy véletlennek, hanem saját jótulajdonságainak köszönhetően éri el. Természetesen ez utóbbi verzióról van szó, és persze ez az, amitől ez a film annyira jó, mint amennyire. 
Mindig érdekes megnézni egy olyan filmet, amiben a főszereplőnek nagyon alulról kell felküzdenie magát, tegyük fel, hontalanból esz tévésztár, vagy, amire már volt példa az egykori Szökevényben, egy halálraítéltnek kell bebizonyítania, hogy ártatlan. A film első húsz perce aztán ad nekünk abból, hogy milyen mélyen tud lenni egy nő három gyerekkel, munka nélkül, begipszelt nyakkal, pedig életében semmi rosszat nem csinált, csak amikor a gimiben szépségkirálynő volt, úgy érezte, már mindent elért, amit el kellett érnie, és hozzálátott a családalapításhoz. Julia annyira a mélyponton van, hogy a néző sokáig hezitál, hogy egyáltalán elfogadja-e őt főszereplőnek, vagy inkább az ellenfeleinek kezdjen el drukkolni, a biztos győzelem érdekében. Nevetségesen alulról kezdi, és amúgy is nagyon rájár a rúd, ráadásul nem is karrierről álmodik, hiszen arról már nem is igen álmodhat, hanem csak egy fix fizetésről, társadalombiztosításról, és ételről a maga és a gyermekei számára. Amiatt már senki nem hibáztatható, hogy ez a lány, Erin, annyira jó fejjel van megáldva, és annyira szereti jól végezni a munkáját, hogy egy egészen életveszélyes per kellős közepén találja magát és a főnökét. 
A film elődjének tekinthető a Dolgozó Lány, az (csak) vicces, aranyos és kellemes, az Erin Brockovich azonban nagyfelbontású, életillatú film, amivel kapcsolatban egyáltalán nem is meglepő, hogy megtörtént esetet dolgoz fel, és az sem, hogy a forgatókönyvet egy nő írta, Susannah Grant. A Bennfentes nagyon jó, de az Erin Brockovich túl tesz rajta, ennek oka az lehet, hogy nemcsak a nagytétű jogi játszma menetén kalauzol minket végig, hanem folyamatosan bemutatja nekünk, milyen lány ez az Erin Brockovich, és hogy hogy él, és hogy hogyan éli meg, amiken keresztülmegy. 
A rendező sem kényezteti agyba főbe kedvenc karakterét, bármikor fel lehetünk készülve rá, hogy például elveszti a pasiját és két gyerekét, mert például bomba van az autójában, vagy ehhez hasonlók. Itt arra a jelenetre utalunk, amikor a férfi megy el reggeliért, és magával viszi a két gyereket a háromból, elkéri a kocsikulcsot, és mi már a legrosszabbra gondolunk, amire ilyenkor szokás. Izgalmas, mint ahogy az is, amikor először az összes gyerekét nem találja, és kétségbeesetten rohangál, de tegyük hozzá, mindez Erin Brockovich miatt izgalmas, aki pedig Julia Roberts révén kel életre, s nem a puszta fordulat miatt. Izgalmas az is, amikor a konyhában egy csótánnyal küzd, meg ahogy látjuk, mik a kis család élelmiszerkészletei, majd elviszi a gyerekeit hamburgerezni, magának pedig csak kávét kér.  Azért nem kell megijedni, a film nem a szocreálra van kihegyezve, egyszerűen csak ért hozzá a rendező, hogy hogyan mutassa be két-három perc alatt valaminek a hátterét is, mégpedig felejthetetlenül pontosan.
Vannak olyan filmek, amikben olyan extrém dolgokat csinálnak meg a szereplők, amikhez az életben nagy bátorság kell, éspedig akkora, hogy senki sem szokta ezeket elkövetni, és tegyük hozzá, emiatt mindenki csak jól jár.  Az Erin Brockovich-ban is van jópár ilyen jelenet, azzal a különbséggel, hogy Erin el is követi őket, és az is különbséget jelent, hogy nincs oka megbánni. Erin egy olyan lány, aki jól bírja a nyomást, és mindig nagyon tisztán ítéli meg a helyzetet, nem zavarodik össze, emiatt van, hogy olyan dolgokat csinál meg, amiket az átlagember nem szokott. Erin Brockovich egy nagyon jó és nagyon kemény versenyző, kőkemény és alapos tudással, minden porcikánk azt kívánja neki, hogy "bárcsak sikerülne, amit csinál", de közben, ha fogadni kellene rá, hát nem nagyon kapkodnánk a pénztárcánk után. Julián kívül felejthetetlen alakítást nyújt Albert Finney, a főnöke, aki egy régivágású szolid, de biztos praxissal és bevétellel rendelkező viszonylag kispályás ügyvéd. Azzal, hogy ő beszáll a "buliba" igen sokat kockáztat, és eltekintve a szakma nagyjai iránt táplált nagyrabecsülését, (amely természetesen korábbi kudarcai eredményeként jött létre) szinte minden pontos át tudjuk érezni a helyzetét, és miután átéreztük, egy nagyon aranyos Petrocelli szerű bácsit kapunk eredményül. Hasonlóan jófej és hasonlóan átérezhető karakter Julia boyfriend-je, George, (Aaron Eckhart, a Férfitársaságban rosszfej karaktere) aki itt nemcsak biztos támasz, de egy nagyon cool arc is egyben, annál is inkább, mert ahelyett, hogy a saját coolságát bizonygatná, inkább Erinnek segít, és persze azért segít neki, mert szereti és mert bízik benne. 
Az Erin Brockovich-ot a fentieken kívül az teszi különlegesen izgalmassá, hogy remek képet kapunk, mi a különbség aközött, ha egy férfi háborúzik, (pl. a Zavaros Vizeken-ben Travolta), vagy ha egy nő. A mint a Kámfor-hoz képest kicsit "komolyabb" film, de ugyanolyan elegáns vonalvezetésű és ugyanolyan finoman és könnyen emészthető, és ugyanolyan újszerű és meglepetésekben gazdag alkotás. Gyakorlatilag ezt a filmet is végigkísérhetné egy könnyed zene, csak az a bökkenő, hogy Erin, miközben a történet közepén jár, még nemhogy nem tudja, hogy mi lesz a vége, de oka sincs jóra gondolni, de a zene attól még valahol ott van a filmben, azon belül is a lányban, Erin Brockovich-ban, aki a legnagyobb nyomás alatt is könnyedén viselkedik. 
Mindenképpen ajánlatos megnézni, nemcsak nagyon jó szórakozás, hanem nagyon nehezen felejthető film is. 
Azt, hogy a rendező, Steven Soderbergh miért választotta ki ezt a történetet, gyakorlatilag egyáltalán nem nehéz megérteni, hiszen őt is pont ilyen Erin Brockovich fából faragták. Első filmje a Szex, Hazugság, Videó (Sex, Lies and Videotape) egy eléggé Erin Brockovich-os módon jött létre. Kezdve ott, hogy a producerek egyáltalán nem lelkesedtek a film ötletéért sem. Folytatva ott, hogy a közeli barátai sem kínáltak vigaszt neki, azzal, hogy különösebben pártolták volna azt a filmet. Gyakorlatilag az volt a véleményük, hogy előjött ő már sokkal jobb tervekkel is, és nem kéne pont ebbe fektetni a nagy energiát. Aztán készült a film, és csak készült, ezalatt Steven Soderbergh barátai kanapéján "lakott", mintegy fél éven keresztül. Aztán beadta a filmet a Cannes-i előzsürinek, akik egyből kiszűrték, hogy ezt a filmet nem indítják versenyprogramban. Tehát még egy méterre a céltól sem látszott úgy, hogy valamit is elér ez a film. Aztán az egyik filmet visszamondták, és így egy már kiszűrt filmet vettek fel a versenyzők listájára, a Sex, Lies and Videotape-et. Ha ez a kis fordulat nem következik be, lehet, hogy sosem látjuk a Mint a Kámfor-t, sem a Brockovich-ot, mert hiszen hetekkel később az aranypálmát pont ez a váratlan vendég vitte el, megalapozva ezzel Steven Soderbergh hírnevét. Igazi Erin Brockovich történet.