Paul Thomas Anderson. Ha eddig  nem, hát mostantól egy életre megjegyeztük a nevét. Aki látta már előző alkotásait (Hard Eight; Boogie Nights) tisztában van vele, hogy bármit lehet rá mondani, csak azt nem, hogy átlagos, vagy mindennapi. Úgy tűnik Ő hivatott lerombolni azokat a korlátokat, melyeket legtöbb kollegája jobb esetben nem képes, rosszabb esetben észre sem vesz. 
A Magnólia szakít a filmkészítés bevett liturgiájával. Ez a film olyan, mintha maga az élet írta volna. Itt mindenki főszereplő és bár első ránézésre mindenki két szóval körülírható karakter, a film végére azonban kiderül, hogy valódi személyiségük  jóval bonyolultabb, sőt egyes esetekben szöges ellentétben áll azzal, amit a külvilág felé igyekeznek mutatni. Kilenc olyan ember vívódását kísérhetjük figyelemmel, akik megpróbálják feloldani ezt az ellentétet, mert úgy érzik, lehet, hogy leszámoltak már a múltjukkal, de a múlt még nem számolt le velük. Látszólag különböző emberek ők. Akad köztük hivatásos macho, televíziós showman, gyerekzseni, meg nem értett drogos lány, de egyszerű rendőr is. Más az életük, a gondolkodásuk, különböző társadalmi rétegből származnak, mégis mind ugyan arra vágynak: valamiféle szeretetre. Furcsa véletlen folytán ezek az emberek teljesen egyszerre jutnak el arra a pontra, hogy véghezvigyék életük eme nagy tettét, vagyis a múlttal való leszámolást, de még furcsább az, hogy eközben útjaik keresztezik egymást.
Ez a sok furcsaság  és véletlen annyira filmbeillő, hogy ettől már-már teljesen életszerű, hiszen mindenkivel estek meg már olyan dolgok, amire azt mondta: ha ezt filmen látom, el sem hiszem. Nos ez a film rendkívüli magabiztossággal lovagolja meg ezt az "élet szüli a legnagyobb furcsaságokat" érzést, olyannyira hogy a végén a néző már mindent elhisz, vagy el akar hinni, és ebből az állapotból csak a valóban rendívül abszurd befejezés tudja kibillenteni.
A film lépésről lépésre hatol be a szereplők intim szférájába, és sikerrel jut el olyan mélységekig, amely addig még saját maguk számára is tabutéma volt. Olyan dolgok kerülnek felszínre, amikről még maguknak is hazudni próbáltak hosszú éveken keresztül, és amikről elhitték, hogy sikerült örökre elfelejteniük. Legtöbbjüknél a halál közelsége segít szembenézni a múlt azon hibáival és mély sebeivel, melyeket ez eddig saját büszkeségük nem engedett orvosolni. Teszi a film mindezt hallatlanul nagy természetességgel és rengeteg humorral.

A történet Dél-Kaliforniában játszódik, egy kisvárosban. Earl Partridge (Jason Robards) egy idős, gazdag tévéproducer, aki súlyos rákbeteg és orvosi diploma nélkül is jól tudja, hogy pár nap múlva Szent Péternek  magyarázkodhat viselt dolgairól.  Megkéri hát odaadó házigondozóját - akit Philip Seymour Hoffman alakít, a Boldogságtól Ordítani és a Mr. Ripley remek színésze-, hogy teremtsen kapcsolatot elhagyott fiával Frank-kel (Tom Cruise), aki azóta látszólag kiheverte nehéz gyermekkorát és megingathatatlannak tűnő önbizalommal, profi playboyként tanítja -persze jó pénzért- férfitársait a hódítás művészetére, mégpedig úgy, hogy egy hímsoviniszta macho előadásokat tart arról, hogy hogyan kell a nőket a földbe dölgölni, ami a film egyik legmulatságosabb eleme. Earl jelenlegi feleségét Lindát (Julianne Moore) közben más problémák gyötrik. Ebben az utolsó utáni pillanatban döbben rá ugyanis, hogy valójában szereti a férjét, ami azért tűnik újszerűnek számára, mert annak idején kizárólag az anyagi jólétre mondott igent az anyakönyvvezetőnél.
Jimmy Gator (Philip Baker Hall) szintén rákbeteg. Televíziós vetélkedőket vezet már több mint 30 éve. A nép úgy ismeri, mint fedhetetlen családapát és szerető férjet. Az igazság azonban szöges ellentétben áll ezzel: a feleségét akkor csalta meg amikor csak tehette, lányával pedig már régóta megszakadt mindenféle viszonya. Most, hogy érzi nincs tovább, megpróbálja rendbe tenni mindazt, amire eddig még csak oda sem figyelt. Kokainfüggő lánya Claudia (Melora Walters) nemet mond ugyan erre a próbálkozásra, de érzi, hogy szüksége van valakire, aki átsegíti lelki problémáin. Ez a személy Jim Kurring (John C. Reilly) a meglehetősen egyszerű, de rendkívül tiszta szívű rendőrtiszt lesz, aki egy lakossági bejelentés folytán ismerkedik meg a lánnyal. Csak az ő történetük is elég lett volna egy nagyon vicces és nagyon jó filmhez. 
Bár Jimmy Gator haldoklik, ezt igyekszik titkolni a nézők és a stáb előtt, hiszen a show nem állhat meg. Az általa vezetett "Mit tudnak a gyerekek?” mostani sztárja, az ifjú zseni Stanley (Jeremy Blackman), akitől szinte lehetetlen olyat kérdezni, amire ne tudná a választ. Azonban ez a hatalmas tudás sem elegendő ahhoz számára, hogy rájöjjön, apja mért nem képes szeretni őt. Az apa (Michael Bowen) viselkedése előre vetíti azt a jövőt, ami Donnie Smith (William.H. Macy) számára már a kínkeserves jelen. Donnie 30 évvel ezelőtt volt ugyan ennek a vetélkedőnek a gyereksztárja. Szülei csak addig álltak mellette, amíg pénzt hozott a konyhára, de szeretetet ő se kapott sokat. Egy szép napon aztán nem csak nagyszerű gondolatok cikáztak a fejében, hanem egy villám is, és ez a 20 millió Volt kimosta agyából a sok „felesleges” információt. Élete így mondhatni egy csapásra megváltozott, és azóta is, a mára már igencsak megkopott hírnevével igyekszik - egyre kevesebb sikerrel - együgyűvé lett szeretetéhes világát fenntartani. Egészen konkrétan az élete nagy terve, hogy kirabolja a munkaadói széfjét, hogy ötezer dollárért fogszabályzótkészíttessen magának, amire nem a fogai miatt van szüksége, hanem a homoszexuális bárpultos miatt, akibe plátói módon szerelmes, és akinek fogszabályzója van. 
Ez a sokféle történetvonal lehetne akár szappanopera szerű, okoskodó és unalmas mozaik-egyveleg is, de tényleg le a kalappal, mert hihetetlenül ügyes film jött létre. A Szeress, Ha Tudsz próbálkozott hasonlóval, de csúnyán mellélőtt, és az egészből csak a betegségekre lehet emlékezni. A másik műfajba vágó történet, ami ráadásul egészen jól is sikerült, az a Short Cuts (Rövidre Vágva), a Magnólia mindent tud, amit a Short Cuts tudott, ráadásul nem is fanyar, hanem izgalmasan édes, így a Short Cuts összes jó tulajdonságát  magáénak tudja, plusz egy generációval okosabb, és profibb verzióként jelenik meg, és amíg a Short Cuts-ban az összes szálat egyesítő motívum egy földrengés, addig a Magnoliában ugyanezt egy látványos békaeső testesíti meg.  A harmadik film, amivel óhatatlanul is összehasonlítja az ember, az az Amerikai Szépség, nehéz megmondani, melyik a jobb, illetve mégsem, mert az Amerikai Szépség valójában az elején "erős", és onnantól kicsit szűk folyosón halad a vége felé, a Magnólia viszont egészen a film végéig fenntartja a briliáns kezdésének a színvonalát. Mellesleg minkét film kábé ugyanarról szól, "élet - made in USA" , illetve "élet - made in 1999", csak amíg az Amerikai Szépség története leredukálható egy kapuzárási tünetekben szenvedő életére, addig a Magnólia tényleg képes egy tág panoráma-felvételt bemutatni emberek életéről napjainkban. 

A Magnólia pont attól olyan újszerű és izgalmas, ahogy végigpásztázza a társadalmat és a várost és az embereket, mégpedig nagyon izgalmas jelenetek formájában. Olyan ez a film, mint egy izgalmas, (de tényleg nagyon izgalmas) televíziós élőadás, amelyben egyik helyszínről a másikra kapcsolunk, és a képernyő illetve a vászon előtt ülve azt érezhetjük, hogy tényleg mindent látunk. Az összes történetszálból a legextrémebb és a legsorsdöntőbb momentumokat ragadja ki, valóban mintha tévéközvetítés lenne, mégpedig egy ideálisan profi közvetítés, amely képes bármelyik pillanatban "odakapcsolni", ahol éppen valami fontos történik. Ezért is nem okoz gondot az a három óra, ameddig a film tart, mert élő közvetítés, és ezért tud valami olyat, amit eddig még nem láttunk, és amivel az Amerikai Szépség már kísérletezett, de neki sem jött össze, képes tényleg felülről látni a dolgokat, magát az életet, és persze nemcsak a film, hanem a néző is. Olyan, mint az R.E.M. "Everybody Hurts" című klipje nagyban.  Egy jó filmnek természetszerűen szüksége van jó zenére is, a Magnólia A film bámulatosan jó fényképezésért Robert Elswit a felelős, akivel kapcsolatban furcsa, hogy nem tartozik egyetlen cinematographer szövetségbe sem, (pl nem A.S.C, nem tagja az American Society of Cinematographers-nek), ugyanakkor a Holnap Markában-t is ő fényképezte és a Kéz, Amely a Bölcsőt Ringatja-t is, (na jó, és a 8-MM-t is). A Magnólia mindenképp a mozivilág legrangosabb DP-jei (Director of Photography) közé emeli őt, ahogyan az ő munkája feledhetetlenné tette számunkra a filmet. A Magnolia nemcsak képekben, történetben és színészekben jeleskedik, hanem zenében is, kedvencünk is van, Aimee Mann "Save Me" című száma, amit Golden Globe-ra is jelöltek. A "Save Me", a film végén olyan, mint a pont az i-betűn, nagyon el van találva. Aimee Mann 8 számmal járult hozzá a film zenei anyagához, Paul Thomas Anderson már akkor felkérte őt, amikor még a forgatókönyvet írta. Aimee Mann zenéi a film több jelenetének a keresztanyukái, Anderson gyakran a zenékre komponálta a jeleneteket. Az énekesnő 95 óta nem igazán volt látható, ekkor jelent meg második szóló albuma az "I'm With Stupid". 
A film, ahhoz képest, hogy milyen látványos megdöbbentően normális költségvetésből készült, 37 millió dollárból, ehhez képest már túlzásnak tűnik a Velem vagy Nélküled 50 milliója, hiszen az mégis csak egy kamarafilm, a Magnólia pedig egy 3 órás eseményfolyam és még egy kiadós kecskebéka-eső is van benne. De mindegy, nem a pénz az érdekes, hanem amit látunk, és az nagyon jó, tulajdonképpen pazar.