 |
 |
|
|
|
|
 |
  |
 |
 |
Snow
Falling on Cedars
Hó Hull a Cédrusra 1999 1997 az Oscar éve
Scott Hicks Ragyogás c. filmje számára, 7 jelölés, egy győzelem, nem is
rossz, ahhoz képest, hogy milyen erőltetett és uncsi film volt.
|
 Ezek a klipek még jók is lehetnének, ha tényleg bemutatnák, amiről szólnak, de ehelyett csak emlékeztetnek azokra. A bemutatás és az emlékeztetés között az a vékony választóvonal, hogy érzékelhetjük-e, honnan került oda az adott szereplő, és hogy ott mi jár a fejében, vagy csak látjuk az arcát, és felismerjük, hogy ez Ishmael, és éppen süllyed. Vagy amikor azt látjuk, hogy a két gyerek szereti egymást, és együtt szaladnak, és kész, de nem érezzük, mit éreznek, illetve, hogy hogy kerültek oda, hogy azt érezzék. Nagyon egyszerű lett volna ezen segíteni, ha például párbeszédeket szerepeltettek volna, és nem csak néhány reklámfilmbe illő, közhelyes mondatot. Vagy ha a bombázás előtt sikerült volna bemutatni azokat az embereket, akik elszenvedték azt. A Ryan Közlegényben vagy egy percig látjuk azokat az embereket, akik partra fognak szállni, mégis elég ahhoz, hogy elvesztésüket cselekményként élhessük meg, és nemcsak valami fiktív rémálomként. 
A klipanyagok között helyezkednek el a tárgyalás-felvételek, a film egyetlen követhető történése. A felállás klasszikus, illetve közhelyes. Jófej ügyvéd, rosszfej ügyész, középen egy bíró, akiről nem tudjuk, mik a lapjai, és az esküdtek, akikre az ügyész folyton a japán-gyűlöletük mentén próbál hatni. Természetesen, Ishmael számára is akad szerep a tárgyaláson, ő passzív megfigyelő, aki utálja a "japcsikat", amikor elveszítette a fél karját, egyből egykori szerelmét szidta, csak hogy érezzük, hogy ő most nem a karját sajnálja, hanem a "japcsikat" utálja. Így megy a tárgyalás, és Ishmael, aki a helyi újság tulajdonosa, és újságírója, döntő bizonyítékra bukkan. Ezt a bizonyítékot azonban nem akarja megosztani másokkal, mert haragszik a Hatsue-ra, és a férfi, akin az információ segítene, az Hatsue férje. Ishmael tehát utálja a japánokat, és ezen belül utálja a lányt is, mert végül is nem hozzá ment feleségül, hanem egy japán fiúhoz. És mindkét veszteségért effektíve a japánok felelősek, hiszen Pearl Harbor a japánok visszataszító műve, és az, hogy Hatsue nem mehetett Ishmael-hez, szintén a japán kultúra műáve, illetve a vaskalapos anyukáé, aki japán férjet akart a lányának. Vagyis a japánok csak hibáztak, és Ishmael-nek egyetlen lépése van, az, hogy megbocsásson. Ha megbocsát, nem nyer semmit, csak Hatsue nyeri vissza a férjét, ha nem bocsát meg, nem nyer semmit csak a bosszút. Nem számíthatunk tehát komoly fejleményekre, az ügyvéd és az ügyész csak akörül vitatkoznak, hogy azért, mert a férfi japán, még nem kell gyilkosnak tekinteni, így az esküdtszék szerepe egyfajta szimpátián alapuló döntéshozatalra redukálódik. A háborús képek, a gyerekkori szerelmi klipek csak emlékanyagokat jelentenek, feketén fehéren a jó és a rossz köré csoportosítva. Egyedül Ishmaellel történhet valami, ami miatt esetleg úgy dönt, hogy nem hallgat el egy bizonyíték értékű tényt. De mi van, ha vele sem történik semmi, nem ért meg semmit, nem vívódik semmin, csak hol a jó, hol a rossz emlékei közt böngészik, és végül kihoz egy eredményt, hogy például "a győztes a gyermekkorom japán szerelmét ábrázoló képek sorozata", vagy éppen ellenkező eredményre jut, és azt mondja magában, "a győztes a Pearl Harbor borzalmait művészien ábrázoló klipek nyertek". Az eredmény egyrészt nem kétséges, másrészt nem érdekes, hiszen az emberek, amikor moziba mennek, nem klipek versenyére fizetnek be, hanem mondjuk emberi motívumok harcára, ehhez azonban a rendezőnek kicsit átélhetőbb formában kellett volna tálalnia a történetet, illetve, ha már történelmi tényekről akar filmet csinálni, választhatott volna kevésbé műanyag történetet a célja eléréséhez. -in- |
|
|
|
|
|
  |