Hó Hull a Cédrusra

Snow Falling on Cedars
Hó Hull a Cédrusra 1999

1997 az Oscar éve Scott Hicks Ragyogás c. filmje számára, 7 jelölés, egy győzelem, nem is rossz, ahhoz képest, hogy milyen erőltetett és uncsi film volt.
Amikor filmet néz az ember, olyan, mintha hullámvasúton utazna, ez derül ki Scott Hicks újabb filmjéből. Vannak lejtők és emelkedők, a lejtőkön a vizuális ingerek, a látvány sodrása érvényesül, aztán jönnek az emelkedők, amikor a mindaz, amit láttál, kezd összeállni a fejedben. A Hó Hull a Cédrusra lejtőkben viszonylag erős, de a kép valahogy egyáltalán nem akar összeállni, és ez utat nyit az unalom számára.
Kislányom, neked japán férfihoz kell majd hozzámenned ..
A Hó Hull a Cédrusra egy tolerancia-film akar lenni, amely egy olyan kisvárost választ helyszíneként, ahol az amerikai-japán és az amerikai-amerikai lakosság békésen éldegél egymás mellett, mígnem a japán-japánok lebombázzák Pearl Harbor-t. Japán belépése a II. Világháborúba súlyos japán-gyűlöletet ébreszt az amerikaiakban, kormányrendelet születik, amely internáló táborokba gyűjti a japán lakosságot, és ott tartja őket egészen a háború végéig. A filmben szereplő fiktív kisváros lakói azonban a háború befejeződése, sőt a Hiroshima és Nagasaki lebombázása után sem hagytak fel japán-gyűlöletükkel, sőt olyan alaposan bespájzoltak belőle, hogy még évekkel később is van mit beleaprítaniuk a tejbe.
A történet központjában, illetve a bíróság előtt egy japán férfi áll, akit gyilkossággal vádolnak a japán-ellenes városkában. Fiatal, japán-amerikai feleségének, Hatsue-nak van miért izgulnia, mert a dolgok egyáltalán nem festenek valami bíztató képet.
A háttérben, pedig, egy szerelmespár színtiszta története húzódik. Az Ishmael és Hatsue, az amerikai kisfiú és az amerikai-japán kislány egész gyerekkorukban együtt lógnak. Fogócskáznak, bújócskáznak, csókolóznak, nevetgélnek, később még rendesen szerelmeskednek is. Ez az ő titkos életük, egy megmagyarázhatatlan vonzalomnak engedelmeskedve gyakorlatilag azok a percek jelentik számukra a fénypontot, mégpedig hosszú éveken keresztül, amikor együtt lehetnek. Tulajdonképpen ezek az együttlét felvételek alkotják a film lejtős részeit, Robert Richardson Director of Photography, itt alaposan kitesz magáért, (Oscar-ra is jelölték). Havazást és esőt erdőben még soha nem láttunk olyan képszerűen, mint ebben a filmben, és olyan komoly teljesítménnyel is találkozhatunk, hogy a steadycam operatőr bokáig érő sárban rohan, és a film teljes egészét tekintve is nagyon szép és vizuálisan izgalmas felvételeket láthatunk.
gyerek-klip (nyáron és régen)
A gyerek szerelmespár emlékképein kívül, ugyanilyen nagy műgonddal fényképezett felvételeket láthatunk a Pearl Harbor-i bombázásról, amelynek Ishmael mint katona, élőben a részese volt.
Gyakorlatilag Ryan Közlegény szerű felvételeket láthatunk, Ethan Hawke, (a felnőtt Ishmael) bezuhan a vízbe, és csak süllyed és süllyed eszméletlenül, golyók fúrják magukat keresztül a víztömegen, többségük még lángol is a víz alatt. Aztán kimászik a partra, és mindenütt csak hullák, és emberei testek darabjai. A felvételek között olyan is szerepel, hogy meztelen férfi, félig az iszapba süppedve, halott fehéren, és a hullámok csak úgy nyaldossák. Láthatunk olyat is, hogy egy férfi már annyira belesüppedt a szürke és sáros homokba, hogy csak az arca látszott ki, dermesztő felvételek, és mégis hiányzik valami. Történet nélkül ugyanis ezek a képek egyszerű rémálomnak tűnnek, és nem töltenek be dramaturgiai funkciót, a film története nem halad előre, hanem inkább csak olyan, mint egy klip.
Így összesen kétféle klip-anyaggal találkozunk a filmben, a szerelmes kóborlások, és a háborús klipek váltogatják egymást. Az egyik a gyerekek szerelmét mutatja be, a másik a háború borzalmait, azok közül is, ugye Pearl Harbor-t, ahol japán bombázók mértek halálos csapást az amerikai katonákra.

UIP-DUNA FILM

Ezek a klipek még jók is lehetnének, ha tényleg bemutatnák, amiről szólnak, de ehelyett csak emlékeztetnek azokra. A bemutatás és az emlékeztetés között az a vékony választóvonal, hogy érzékelhetjük-e, honnan került oda az adott szereplő, és hogy ott mi jár a fejében, vagy csak látjuk az arcát, és felismerjük, hogy ez Ishmael, és éppen süllyed. Vagy amikor azt látjuk, hogy a két gyerek szereti egymást, és együtt szaladnak, és kész, de nem érezzük, mit éreznek, illetve, hogy hogy kerültek oda, hogy azt érezzék. Nagyon egyszerű lett volna ezen segíteni, ha például párbeszédeket szerepeltettek volna, és nem csak néhány reklámfilmbe illő, közhelyes mondatot. Vagy ha a bombázás előtt sikerült volna bemutatni azokat az embereket, akik elszenvedték azt. A Ryan Közlegényben vagy egy percig látjuk azokat az embereket, akik partra fognak szállni, mégis elég ahhoz, hogy elvesztésüket cselekményként élhessük meg, és nemcsak valami fiktív rémálomként.
a jelen - Ethan itt már félkezű

A klipanyagok között helyezkednek el a tárgyalás-felvételek, a film egyetlen követhető történése. A felállás klasszikus, illetve közhelyes. Jófej ügyvéd, rosszfej ügyész, középen egy bíró, akiről nem tudjuk, mik a lapjai, és az esküdtek, akikre az ügyész folyton a japán-gyűlöletük mentén próbál hatni. Természetesen, Ishmael számára is akad szerep a tárgyaláson, ő passzív megfigyelő, aki utálja a "japcsikat", amikor elveszítette a fél karját, egyből egykori szerelmét szidta, csak hogy érezzük, hogy ő most nem a karját sajnálja, hanem a "japcsikat" utálja. Így megy a tárgyalás, és Ishmael, aki a helyi újság tulajdonosa, és újságírója, döntő bizonyítékra bukkan.
Ezt a bizonyítékot azonban nem akarja megosztani másokkal, mert haragszik a Hatsue-ra, és a férfi, akin az információ segítene, az Hatsue férje. Ishmael tehát utálja a japánokat, és ezen belül utálja a lányt is, mert végül is nem hozzá ment feleségül, hanem egy japán fiúhoz. És mindkét veszteségért effektíve a japánok felelősek, hiszen Pearl Harbor a japánok visszataszító műve, és az, hogy Hatsue nem mehetett Ishmael-hez, szintén a japán kultúra műáve, illetve a vaskalapos anyukáé, aki japán férjet akart a lányának. Vagyis a japánok csak hibáztak, és Ishmael-nek egyetlen lépése van, az, hogy megbocsásson. Ha megbocsát, nem nyer semmit, csak Hatsue nyeri vissza a férjét, ha nem bocsát meg, nem nyer semmit csak a bosszút.
Nem számíthatunk tehát komoly fejleményekre, az ügyvéd és az ügyész csak akörül vitatkoznak, hogy azért, mert a férfi japán, még nem kell gyilkosnak tekinteni, így az esküdtszék szerepe egyfajta szimpátián alapuló döntéshozatalra redukálódik. A háborús képek, a gyerekkori szerelmi klipek csak emlékanyagokat jelentenek, feketén fehéren a jó és a rossz köré csoportosítva. Egyedül Ishmaellel történhet valami, ami miatt esetleg úgy dönt, hogy nem hallgat el egy bizonyíték értékű tényt. De mi van, ha vele sem történik semmi, nem ért meg semmit, nem vívódik semmin, csak hol a jó, hol a rossz emlékei közt böngészik, és végül kihoz egy eredményt, hogy például "a győztes a gyermekkorom japán szerelmét ábrázoló képek sorozata", vagy éppen ellenkező eredményre jut, és azt mondja magában, "a győztes a Pearl Harbor borzalmait művészien ábrázoló klipek nyertek".
Az eredmény egyrészt nem kétséges, másrészt nem érdekes, hiszen az emberek, amikor moziba mennek, nem klipek versenyére fizetnek be, hanem mondjuk emberi motívumok harcára, ehhez azonban a rendezőnek kicsit átélhetőbb formában kellett volna tálalnia a történetet, illetve, ha már történelmi tényekről akar filmet csinálni, választhatott volna kevésbé műanyag történetet a célja eléréséhez.

-in-

oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23