Nagyon drukkoltunk Hilary Swank-nek, hogy megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscart, tettük mindezt látatlanban, hiszen Hilary Swank ekkor még csak az Új Karate Kölyök miatt volt kedvencünk. A Boys Don't Cry tulajdonképpen a Hurrikán ikertestvére, megtörtént, valóságos történet, amely egy oktalanul tönkretett emberi életnek, egy elpazarolt tehetségnek állít emléket, amit nem a birtokosa pazarolt el. 

Aztán elmúlt az Oscar és az azt övező játékos izgalom, és kezdhettünk beevezni a dolgok sűrűjébe, ahol már kevesebb a móka és a kacagás, és megnézhettük magát a filmet. A paraméterek eléggé szigorúak: independent film, megtörtént eset alapján.  Költségvetése három és fél millió dolláros költségvetés, az eddigi legjobb és legolcsóbb kisköltségvetésű film a Go (Nyomás) volt, (4.5 m),  A Good Will Hunting vagy a Pókerarcok 10-12 millióba kerültek, és annak idején a Ponyvaregény 8-ba). A Kegyetlen Játékok már 15-20 körül mozgott, az Austin Powers,a Kicsikém 33-ba került, a komolyabb költségvetésű filmek pedig efelett kezdődnek. Vagyis a Boys Don't Cry nemhogy alacsony költségvetésű, hanem egyenesen independent "indie" film. Idáig ez még nem is volna annyira szigorú paraméter, de vegyük hozzá, hogy a film egy megtörtént esetet dolgoz fel, konkrétan és valósághűen. A dolog itt kezd el besűrűsödni, itt válik igazán keménnyé, hiszen az igaz történet, Teena Brandon története, több, mint tragikus. 
Adva van egy fiatal lány, "szexuális identitás problémával". Ez a Teena felfedezi, hogy akkor érzi magát igazán jól a bőrében, ha fiúnak öltözik. Itt jegyezzük meg, hogy nem transzvesztita, hanem transznemű, illetve valaki, aki transznemű szeretne lenni - egyszerűen egy lány, aki fásnival leszorítja a melleit, és fiúruhákban mászkál, mert fiúként tekint magára, fiúidentitása van. Teena ezzel együtt folyton bajba kerül, mint egy kallódó teenager, autólopásokba, meg hasonló incidensekbe keveredik bele, így az életét bírósági idézések és a hormonkezelés, (amit nem igazán engedhet meg magának) töltik ki. Amikor egy lány boyfriendje felfedezi, hogy a Brandonként bemutatkozó Teena egy lány, brutálisan megerőszakolják, (ő és az idióta haverja), és a végén, miután Teena feljelentette őket, bestiálisan meggyilkolják. 
Ennél drámaibb történetet talán még kitalálni sem lehetséges. A film ilyen alapokkal indul, ezzel a súlyos teherrel, küldetéssel, hogy bemutassa nekünk Teena Brandon rövid életét. 


Akármit is vártunk, a film egyszerre jobb is és rosszabb is annál. Jobb, mert elképesztő érzékenységgel ábrázolja a karaktereket, és mert egy különös, a Crying Game-et (Síró Játszmát) felülmúló, végtelenül egyszerű, de annál szebb szerelmi történetet vetít elénk. Másrészt sokkal rosszabb, mint amire számítani lehet, mert hiába olyan, mint egy jól kitalált, és remekül kivitelezett történet, azt azért egy percre sem hagyja elfelejtened, hogy mindez egy valóságos Teena Brandon-nal tényleg megtörtént. 
A kompozíció egyszerűen hibátlan, az alacsony költségvetésből adódó nem-Hollywood-i, nem-családi vígjáték-szerű kinézete a filmnek remekül álcázza, hogy dokumentumokról van szó. Így végig egy játékfilmet nézhetünk, amiről azonban folyton eszünkbe jut, hogy hoppá, ez a valóságban már megtörtént.  Amikor filmet néz az ember, folyton valóság-ellenőrzést végez magában, (Kivéve az Austin Powers-eket), vajon Steven Seagal tényleg ki tudna úgy ugrani egy vonatból, hogy ne sérüljön meg? Vajon tényleg úgy tud ülni a toaletten Travolta, hogy nem veszi észre, hogy Bruce Willis hazajött? Ezek a valóság-ellenőrzések azonban általában a tudat felszíne alatt folynak, és ott maradnak abba, hogy "lehet", "talán lehet így is", "ki tudja?".  A Fiúk Nem Sírnak-ban éppen ez a zseniális, nézed a történetet, és közben el-el gondolkozol egy-egy másodpercre, hogy ilyen lehetséges-e? És akkor keményen beléd villan, hogy nagyon is, sőt, már meg is történt, és ez nagyon hat rád. 

A film nem emel glóriát Teena Brandon feje köré azzal, hogy direkt úgy mutatja be a történetet, mintha Teena szemszögéből látnánk az egészet. Ehelyett egy olyan képet ad, ami teljesen külső és tárgyilagos kép, mintha egy bolti kamera látná. A rendezőnő, (Kimberly Peirce) nem az amúgy is drámai jelenetek újradramatizálására fordította az energiáit, vagy direkt hatásos beállításokra, ahol elkülönül jó- és rossz fej, hanem arra, hogy a lehető legjobban megértse, megismerje, és a lehető legvalóságosabb módon mutassa be nekünk a szereplők viselkedését. Mindez annyira jól sikerült neki, hogy nemcsak Teena, hanem az összes szereplő agyába mintha röntgen szemekkel láthatnánk bele. És itt bekövetkezik egy komoly dolog: nézők ezrei olyan egyszerűen értik mégis Teena-t, olyan egyszerűen tudják az ő szemével látnia dolgokat, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Szinte látjuk magunk előtt, hogy olyan kisgyerek lehetett, aki sokat küzd és kevés szeretetet kap, akiben olyan ösztön alakul ki, hogy nem szívesen bízza rá magát valakire, viszont annál szívesebben gondoskodna másokról, például egy lányról, aki ugyanúgy megérdemelné, hogy szeressék, mint ahogy ő is megérdemelte volna. És akkor, amikor nagylánnyá kéne változnia, kicsit kényelmetlenül érzi magát a női szerepkörben, mert abban kiszolgáltatottnak érzi magát, esetleg esélytelennek is, és felölti a fiú álcát, és úgy érzi magát, mint aki egy-egy napra, egy-egy estére királlyá változott. Viszont amilyen keménynek mutatja magát, (100 kilós embert megüt, hogy védelmezzen egy lányt, vagy egy dzsip hátán cowboy-mutatványokat ad elő, hogy megmutassa, ki a legény a gáton), belül egy törékeny és segítségre szoruló, összezavart kislány vacog, akit bárcsak felkarolt volna gyerekkorában a gyermekvédelem szociális hálója. Teena Brandon-t egyébként kiskorában egy féri molesztálta, és az anyukája, JoAnn Brandon elmondása szerint Teena azért öltözött fiúként, hogy többé egyetlen férfi se bánthassa. 

A film teljesen tragikus mozzanatain felül egy egészen érdekes szerelmi történet is megnyilvánul a szemünk előtt, egy nagyon modern Rómeó és Júlia, vagy Szépség és Szörnyeteg, akik azért nem lehetnek egymáséi, mert azonos a nemük, illetve mert a leszbikusság a környezetükben nemhogy nem elfogadott, de gyakorlatilag nem is ismert jelenség. Amikor Lana (Chloe Sevigny), a barátnője, (aki már annak ellenére is vele menne egy másik városba, hogy lány), az indulás előtt hirtelen ránéz, és megkérdi, hogy "csináltál valamit a hajaddal?" Lana hirtelen rájön, hogy túl zavaros neki ez a történet, lehet, hogy az zavarta meg, hogy Teena mégiscsak lány, de lehet, hogy éppen ellenkezőleg, (mert ekkor sokkal fiúsabbnak nézett ki), az zavarta, hogy nem eléggé lány. Mindenesetre Teena úgy viselkedett, mint egy igazi férfi, mint Clyde a Bonnie és Clyde-ból, vagy mint egy igazi Cowboy, "ok, drágám, később is utánam jöhetsz". Az egész történet nem lett volna kicsit sem szomorú, mégkevésbé tragikus, ha a környék (alkoholista) emberei felvilágosultabbak, vagy legalább jártak volna valami iskolába, így a két gyilkos, John és segítője, Tom jelenleg is életfogytiglan tartó börtönbüntetését tölti, illetve egész pontosan John arra vár, hogy a halálbüntetését életfogytiglanra változtassák azon az alapon, hogy megbánta, amit tett. Tom szerepében Brendan Sexton-t láthatjuk, aki a Zenebirodalom Visszavág c. remek tinifilmben még mint vásott kiskölyök szerepelt. Chloe Sevigny-t a Kids c. filmből ismerhetjük, valamint a Palmetto-ból, de tévében látható volt a Trees Lounge és a Diszkó Végnapjai c. filmekben is. 

Könnyen lehet, hogy a Boys Don't Cry az egyik legalacsonyabb költségvetésű film, amely Oscar díjat kapott, de az biztos, hogy Hilary Swank színészi teljesítménye minden idők összes alakításai között is kiemelkedően magas. Denzel Washington 1.5 évig edzett a Hurrikán-ra, Russell Crowe 20 kilót felszedett a Bennfenteshez, és majdnem szívrohamot kapott, Hilary Swank ezalatt egy nem 38 (Hurrikán) és nem is 68 (Bennfentes) hanem egy 3.5 millió dolláros film kedvéért jóformán fiúvá változott. Férje, Chad Lowe, akit az egykori Melrose Place Carte-jeként (a zseni milliomos) ismerhettünk meg, azt nyilatkozta az Oscar estéjén, hogy "nem is volt olyan nehéz Hilary-vel a forgatás idején, mert a fiúban, amivé Hilary szinte átváltozott, ugyanúgy láttam a lány Hilary-t". Ez a mondat olyan húzósra sikeredett, (nem Chad, hanem a szitu jóvoltából), hogy Hilary-nek korrigálnia kellett, nehogy valaki homoszexualitással vádolja a férjét. Ebből is érezhető, milyen komoly áldozatot hozott a  kis film kedvéért, amit csak nagyon komoly szakmai elhivatottsággal lehet  jellemezni.

Az Oscaron Hilary Teena-t "Brandon-ként emlegette, amikor köszönetet mondott, és nem "she", hanem "he" névmást használt, ami a néhai, 21 éves Teena anyukáját teljesen felháborította. Ez a mozzanat olyan, mint a sors iróniája, amikor az egész világ annak a filmnek a kiemelkedő művészi teljesítményét ünnepli, amely azért jött létre, hogy Brandon Teena az lehessen, aki akar, az anyukájának a nyilatkozata közbelép. Látszólag még igazat is adhatunk neki, mert ő úgy tekint a lányára, hogy már akkor áldozat volt, amikor fiúruhákban kezdett el mutatkozni, ami a gyerekkori abuzusnak tudható be. De mégsem lehet igaza az anyjának, hiszen függetlenül attól, hogy lánya minek a nyomán vált "Brandonná", egy autonóm személy, és mint ilyennek joga kell, hogy legyen a boldoguláshoz, ugyanúgy, mint bárki másnak, és ebben az is benne van, hogy ő kell, hogy eldöntse, Brandon vagy Teena szeretne lenni. 
A Boys Don't Cry emlékezetes film, és mi más is lehetett volna a célja, hiszen Brandon Teena-nak akart tanulságos elméket állítani. Sikerült.