nyomtatóbarát verzió

























 
Hát igen, ez ennek a filmnek (is) a pikáns vonása, a két férfi barátsága, sorsközössége a nő iránt érzett szerelmük és frusztrációjuk felett. A Síró Játékban is amikor Stephen Rea összejön Dil-lel, valójában nemcsak női társaságra vágyik, hanem a Whitaker iránti barátságát akarja teljes mértékben kifuttatni. Ezért is lehet az, hogy amikor kiderül, hogy Dil tulajdonképpen férfi, nem adja fel, hiszen Forest Whitaker számára is férfi volt, és ő Forest ex "nőjét" akarta magának, barátságból, vagy valami hasonló indíttatásból. 
Maurice Bendrix és Henry Miles így fej-fej mellett féltékenyek, és nehéz eldönteni, melyiküknek jobb, Bendrixnek, aki kevésbé megcsalt, vagy Miles-nak, aki legalább biztosat tud. Érdekes történetként hangzik, Neil Jordan láthatóan  ismét a régi témájához nyúlt, a sematikus kort és környezetet is biztos azért választotta hozzá, hogy jobban nagyító alá vehesse ennek a fura kapcsolatnak az összes árnyalatát. Ugyanakkor, amikor a filmet látjuk, gyorsan rájövünk, hogy egyáltalán nem járt sikerrel, mert sablonosnak, laposnak s unalmasnak tűnik az egész. Talán azért, mert a néző nem szereti a mikroszkóp alá vett dolgokat, nem szereti, ha összefoglalják neki, amit már napjainkban tudni lehet a viszonyok működéséről, szívesebben látna egy újat, amilyet még eddig soha nem volt alkalma megfigyelni sem. 
Az pedig különösen zavaró, ahogy Julianne More (Sarah) elkezd mennybe menni, megcsalja ugyan Bendrixet, de mélyen gyökerező oka van rá, megfogadta ugyanis egyszer, hogy ha  Bendrix mégis túléli azt a robbanást, amiben már gyakorlatilag meg is halt, akkor többet nem találkozik vele. Utólag butaságnak tűnik, hogy pont ezt fogata meg, cserébe a "csodáért", miért nem jutott valami ésszerűbb az eszébe? Például miért nem mondta azt, hogy "ha Bendrix túléli, többet nem eszem kekszet".  Nyilván azért, mert ezt tartotta a bűnének, és csodáért cserébe bűntelenséggel lehet fizetni, de akkor is, fogadhatta volna azt is, hogy hozzámegy feleségül. Ezért van, hogy tanácsos az ügyvédünkkel megbeszélni, mielőtt valami hülyeség kicsúszik az ember száján. Sarah mindenesetre ezt fogata meg, és miközben valóságos mártírként lépdel, és a puszta puszijával (előre látható módon) anyajegyeket képes gyógyítani, minden második jelenetben elkezd köhécselni. Láttunk már ilyen köhécselést, nem is keveset. Ekkor esik le a tantusz, miért pont ebben a korban kell játszódnia a történetnek, hát persze, az orvosi ellátás alacsony színvonala miatt. Az, hogy Sarah egyre sűrűbben köhécsel egyébként azzal van összefüggésbe hozva, hogy végül, vagyis majdnem végül Sarah mégiscsak megszegi a buta fogadalmát, és ha már így van, akkor valakinek meg kell halnia. 

Babonaság, bolondság, mondhatnánk, de akkor a film nem egészen a szánk íze szerint alakul. Mellesleg, szinte az első köhintésnél látszik, hogy Neil Jordan oda akarja eljuttatni a történetet, hogy a két férfi magára marad, és ha ezt vette a fejébe, hogyan tudnánk megállítani? Sehogy. 
Ha meg kéne mondani, mitől rossz ez a film, nem is ezt a fogadalmasdit, nem is a "Sarah, a szent" vonalat támadnánk, hanem a szexualitást. Zavaró ugyanis, hogy Ralph és Julianne folyton csak szexelnek, jóformán semmi mást nem tudnak együtt csinálni. 
Az ilyen kapcsolatok biztos izgalmasak, de 2-3 hónap, esetleg hét után kifulladnak, és ahogyan az előember felegyenesedett, hogy a kezét is tudja használni, az ilyen kapcsolatok résztvevői is hajlamosak lehetnek egy tartalmasabb viszony  kezdeményezésére, például unalom okán. 
-skót-
Egy Kapcsolat Vége
End of the Affair 1999

Nem is tudjuk, jó-e, ha egy film elején azt olvassuk: Ralph Fiennes. Angol Beteg, Bosszúállók, Schindler második listája, szinte úgy tűnik, hogy egyedül a pompás Strange Days miatt kedveljük, és még esetleg adjuk hozzá a Quiz Show-t, amiben szintén jó volt.
Az Egy Kapcsolat Vége nagyon jó filmcím, a néző alig várja, hogy elkezdődjön, Ralph Fiennes neve azonban máris emlékeztet minket arra, hogy ez a film inkább szenvedős, apróbb árnyalatokon függő, kicsit sematikus film lesz, ahelyett, hogy valami nagy kalandba csöppentene minket. Ez az érzés persze abszolút szubjektív, másrészt nyilván nem Ralph-ben van a hiba, inkább a filmesekben, akik egy sematikus hangszerként használják őt, mint a filmvászon angol fiatalemberét. 
Neil Jordan a Síró Játék rendezője, új filmjétől várhatjuk, hogy valami izgalmasat produkál a számunkra, hiszen a Síró Játék is tudott valamit. Azóta (1992) ez az ötödik filmje, és közben leginkább az Interjú egy Vámpírral-ra emlékezünk, már amennyire. A Síró Játék, minek is tagadni, a film előjátékától lett olyan jó, amilyen, Forest Whitaker és Stephen Rea túszbarátkozása és a szökés nélkül, nem lett volna semmi izgalmas abban, hogy egy férfi, Fergus, (Stephen Rea) összejön egy nővel, aki nem is annyira nő. A poént ez az előtörténet hordozza, az IRA katona és az angol katona barátsága, na és az, hogy Dil, a transzvesztita fotóját és címét Fergus pont Forest Whitaker-től kapta. Ez így már egy kerek és kalandos történet, amiben bőven van élet. A forgatókönyv írással fogalakozó filmesek egyébként csak elismeréssel tudnak beszélni a Síró Játék forgatókönyvéről, mondván, hogy olyan megdöbbentően világos és tiszta és koncentrált forgatókönyv, amilyet a legtöbb író magának szeretne. 
Hét évvel később, 99-ben aztán elkészült az Egy Kapcsolat Vége, vajon mit találunk meg a "régi" Neil Jordan-ból, vajon mennyiben éri utol, vagy haladja meg ez az új film előző rekordját? 

Nem biztos persze, hogy egyáltalán össze kell a két filmet hasonlítani, de amikor a film elkezdődik, és kiderül, hogy a második világháború idején járunk, egyetlen reménysugarunk az, hogy Neil Jordan esetleg kihoz belőle valamit, amire nem is gondoltunk volna, hiszen amúgy, ha szerelmi történetről van szó, (tehát nem konkrétan a háborúról), ostobaságnak tűnik egy ilyen régi korba helyezni a történetet, és valahányszor ezt teszi valaki, azzal gyanúsítható, hogy a korabeli ruhákba szerelmes, harisnyák, kalapok, fűzők, stb. 
Más okunk is van a Síró Játék után sóvárogni, ugyanis az Egy Kapcsolat Vége is egy némiképp pikáns szerelmi viszonyt ábrázol. Ez a pikantéria pedig szemlátomást a film alapját képezi. Lássuk tömören, hogy miről is van szó. Stephen Rea ezúttal nem örököl egy kapcsolatot, mint azt Forest Whitakertől tette a Síró Játékban, hanem most ő az, akitől örökölnek. Ralph Fiennes a széparcú csábító szerepét ölti, hiszen viszonyt kezd Rea (Henry Miles) asszonyával, Sarah-val, akit Julianne Moore személyesít meg. A pikantéria ott jön a képbe, amikor Henry Miles fel akar fogadni egy magándetektívet, mert érzi, hogy megcsalja őt Sarah. Henry helyett végül Ralph Fiennes (Maurice Bendrix) lesz az, aki felbéreli a nyomozót, ebben pedig az lesz a pikáns, hogy Maurice dettó ugyanolyan féltékeny lesz, mint amilyen Henry. Kezdetben, persze élvezi a helyzetet, hogy ha a nyomozás lehangoló eredménnyel is jár, neki akkor sem lesz oka panaszra, hiszen 99 százalék, hogy éppen ő az, akivel szegény vesztes Henry-t megcsalja Sarah. 
Kár, hogy nem 100%, mert ez az egy pici százalék végtelen nagyra duzzad Maurice barátunk fejében, és ahelyett, hogy élvezné az életet Sarah-val, szinte máris Henry-vel érez közösséget, mint megcsalt férfival. 
 
 
 
 
 
 
INTERCOM

 

oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23