|
|
Hát
igen, ez ennek a filmnek (is) a pikáns vonása, a két férfi barátsága, sorsközössége
a nő iránt érzett szerelmük és frusztrációjuk felett. A Síró Játékban is
amikor Stephen Rea összejön Dil-lel, valójában nemcsak női társaságra vágyik,
hanem a Whitaker iránti barátságát akarja teljes mértékben kifuttatni.
Ezért is lehet az, hogy amikor kiderül, hogy Dil tulajdonképpen férfi,
nem adja fel, hiszen Forest Whitaker számára is férfi volt, és ő Forest
ex "nőjét" akarta magának, barátságból, vagy valami hasonló indíttatásból.
Maurice
Bendrix és Henry Miles
így fej-fej mellett féltékenyek, és nehéz eldönteni, melyiküknek jobb,
Bendrixnek, aki kevésbé megcsalt, vagy Miles-nak, aki legalább biztosat
tud. Érdekes történetként hangzik, Neil Jordan láthatóan ismét a
régi témájához nyúlt, a sematikus kort és környezetet is biztos azért választotta
hozzá, hogy jobban nagyító alá vehesse ennek a fura kapcsolatnak az összes
árnyalatát. Ugyanakkor, amikor a filmet látjuk, gyorsan rájövünk, hogy
egyáltalán nem járt sikerrel, mert sablonosnak, laposnak s unalmasnak tűnik
az egész. Talán azért, mert a néző nem szereti a mikroszkóp alá vett dolgokat,
nem szereti, ha összefoglalják neki, amit már napjainkban tudni lehet a
viszonyok működéséről, szívesebben látna egy újat, amilyet még eddig soha
nem volt alkalma megfigyelni sem.
Az
pedig különösen zavaró, ahogy Julianne More (Sarah)
elkezd mennybe menni, megcsalja ugyan Bendrixet, de mélyen gyökerező oka
van rá, megfogadta ugyanis egyszer, hogy ha Bendrix mégis túléli
azt a robbanást, amiben már gyakorlatilag meg is halt, akkor többet nem
találkozik vele. Utólag butaságnak tűnik, hogy pont ezt fogata meg, cserébe
a "csodáért", miért nem jutott valami ésszerűbb az eszébe? Például miért
nem mondta azt, hogy "ha Bendrix túléli, többet nem eszem kekszet".
Nyilván azért, mert ezt tartotta a bűnének, és csodáért cserébe bűntelenséggel
lehet fizetni, de akkor is, fogadhatta volna azt is, hogy hozzámegy feleségül.
Ezért van, hogy tanácsos az ügyvédünkkel megbeszélni, mielőtt valami hülyeség
kicsúszik az ember száján. Sarah mindenesetre ezt fogata meg, és miközben
valóságos mártírként lépdel, és a puszta puszijával (előre látható módon)
anyajegyeket képes gyógyítani, minden második jelenetben elkezd köhécselni.
Láttunk
már ilyen köhécselést,
nem is keveset. Ekkor esik le a tantusz, miért pont ebben a korban kell
játszódnia a történetnek, hát persze, az orvosi ellátás alacsony színvonala
miatt. Az, hogy Sarah egyre sűrűbben köhécsel egyébként azzal van összefüggésbe
hozva, hogy végül, vagyis majdnem végül Sarah mégiscsak megszegi a buta
fogadalmát, és ha már így van, akkor valakinek meg kell halnia.
Babonaság,
bolondság, mondhatnánk, de akkor a film nem egészen a szánk íze szerint
alakul. Mellesleg, szinte az első köhintésnél látszik, hogy Neil Jordan
oda akarja eljuttatni a történetet, hogy a két férfi magára marad, és ha
ezt vette a fejébe, hogyan tudnánk megállítani? Sehogy.
Ha
meg kéne mondani, mitől rossz ez a film, nem is ezt a fogadalmasdit, nem
is a "Sarah, a szent" vonalat támadnánk, hanem a szexualitást. Zavaró ugyanis,
hogy Ralph és Julianne folyton csak szexelnek, jóformán semmi mást nem
tudnak együtt csinálni.
Az
ilyen kapcsolatok biztos
izgalmasak, de 2-3 hónap, esetleg hét után kifulladnak, és ahogyan az előember
felegyenesedett, hogy a kezét is tudja használni, az ilyen kapcsolatok
résztvevői is hajlamosak lehetnek egy tartalmasabb viszony kezdeményezésére,
például unalom okán.
-skót-
|
|
Egy Kapcsolat
Vége
End
of the Affair 1999
Nem is tudjuk, jó-e,
ha egy film elején azt olvassuk: Ralph Fiennes. Angol Beteg, Bosszúállók,
Schindler második listája, szinte úgy tűnik, hogy egyedül a pompás Strange
Days miatt kedveljük, és még esetleg adjuk hozzá a Quiz Show-t, amiben
szintén jó volt.
Az
Egy Kapcsolat Vége nagyon jó filmcím, a néző alig várja, hogy elkezdődjön,
Ralph Fiennes neve azonban máris emlékeztet minket arra, hogy ez a film
inkább szenvedős, apróbb árnyalatokon függő, kicsit sematikus film lesz,
ahelyett, hogy valami nagy kalandba csöppentene minket. Ez az érzés persze
abszolút szubjektív, másrészt nyilván nem Ralph-ben van a hiba, inkább
a filmesekben, akik egy sematikus hangszerként használják őt, mint a filmvászon
angol fiatalemberét.
Neil
Jordan a Síró Játék rendezője,
új filmjétől várhatjuk, hogy valami izgalmasat produkál a számunkra, hiszen
a Síró Játék is tudott valamit. Azóta (1992) ez az ötödik filmje, és közben
leginkább az Interjú egy Vámpírral-ra emlékezünk, már amennyire. A Síró
Játék, minek is tagadni, a film előjátékától lett olyan jó, amilyen, Forest
Whitaker és Stephen Rea túszbarátkozása és a szökés nélkül, nem lett volna
semmi izgalmas abban, hogy egy férfi, Fergus, (Stephen Rea) összejön egy
nővel, aki nem is annyira nő. A poént ez az előtörténet hordozza, az IRA
katona és az angol katona barátsága, na és az, hogy Dil, a transzvesztita
fotóját és címét Fergus pont Forest Whitaker-től kapta. Ez így már egy
kerek és kalandos történet, amiben bőven van élet. A forgatókönyv írással
fogalakozó filmesek egyébként csak elismeréssel tudnak beszélni a Síró
Játék forgatókönyvéről, mondván, hogy olyan megdöbbentően világos és tiszta
és koncentrált forgatókönyv, amilyet a legtöbb író magának szeretne.
Hét
évvel később, 99-ben
aztán elkészült az Egy Kapcsolat Vége, vajon mit találunk meg a "régi"
Neil Jordan-ból, vajon mennyiben éri utol, vagy haladja meg ez az új film
előző rekordját?
Nem
biztos persze, hogy egyáltalán össze kell a két filmet hasonlítani, de
amikor a film elkezdődik, és kiderül, hogy a második világháború idején
járunk, egyetlen reménysugarunk az, hogy Neil Jordan esetleg kihoz belőle
valamit, amire nem is gondoltunk volna, hiszen amúgy, ha szerelmi történetről
van szó, (tehát nem konkrétan a háborúról), ostobaságnak tűnik egy ilyen
régi korba helyezni a történetet, és valahányszor ezt teszi valaki, azzal
gyanúsítható, hogy a korabeli ruhákba szerelmes, harisnyák, kalapok, fűzők,
stb.
Más
okunk is van a Síró Játék
után sóvárogni, ugyanis az Egy Kapcsolat Vége is egy némiképp pikáns szerelmi
viszonyt ábrázol. Ez a pikantéria pedig szemlátomást a film alapját képezi.
Lássuk tömören, hogy miről is van szó. Stephen Rea ezúttal nem örököl egy
kapcsolatot, mint azt Forest Whitakertől tette a Síró Játékban, hanem most
ő az, akitől örökölnek. Ralph Fiennes a széparcú csábító szerepét ölti,
hiszen viszonyt kezd Rea (Henry Miles) asszonyával, Sarah-val, akit Julianne
Moore személyesít meg. A pikantéria ott jön a képbe, amikor Henry Miles
fel akar fogadni egy magándetektívet, mert érzi, hogy megcsalja őt Sarah.
Henry helyett végül Ralph Fiennes (Maurice Bendrix) lesz az, aki felbéreli
a nyomozót, ebben pedig az lesz a pikáns, hogy Maurice dettó ugyanolyan
féltékeny lesz, mint amilyen Henry. Kezdetben, persze élvezi a helyzetet,
hogy ha a nyomozás lehangoló eredménnyel is jár, neki akkor sem lesz oka
panaszra, hiszen 99 százalék, hogy éppen ő az, akivel szegény vesztes Henry-t
megcsalja Sarah.
Kár,
hogy nem 100%, mert ez
az egy pici százalék végtelen nagyra duzzad Maurice barátunk fejében, és
ahelyett, hogy élvezné az életet Sarah-val, szinte máris Henry-vel érez
közösséget, mint megcsalt férfival.
|