Nem is olyan régen volt, amikor az Oscar díjkiosztón ott izgultunk, hogy most akkor Denzel Washington, vagy Kevin Spacey kapja a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Akkoriban úgy tűnt, hogy egy nagyon hatásos és komoly és jó filmről van szó. Pár héttel később már csak hatásosnak és komolynak tartjuk, de ez előfordul a legjobb család filmjeivel is. 
Egy biztos, Rubin Hurricane Carter megérdemelte ezt a filmet, megérdemelte, hogy a könyv, amit bárcsak ne kellett volna megírnia, (Lazarus and the Hurricane) vászonra kerüljön, és a lehető legtöbb emberhez eljusson, mégpedig igényes feldolgozásban. Amit Robert De Niro mondott a Bronx-i Mesében, illetve a Bronx-i Mesével, hogy "nincs szomorúbb dolog, mint az elpazarolt tehetség", nemcsak a Boys Don't Cry-ra, hanem a Hurrikánra is ugyanúgy jellemző. Tragikus látni ugyanis, ahogyan egy-egy fiatal ember, (az ember, ugye nem kizárólag férfiakat jelent), önhibáján kívül jóformán egész életét "elpazarolja". Jó sok olyan filmet látni, amiből megtudjuk, hogyan pazarolta el valaki a saját életét, ezek nagyon tanulságos filmek, de ugyanígy tanulságos az is, hogy hogyan pazarolta el valakinek a társadalom az életét, még akkor is, ha ezen a bolygón ugyanez a történet nagy valószínűséggel már nem fog mégegyszer bekövetkezni. Ha hibáztál, azt kell mondani, hogy "bocs", ebből tudja majd a másik fél, hogy rájöttél, hogy rosszat tettél vele, és hogy többet nem áll szándékodban ugyanezt elkövetni. 
A Hurrikán egy ilyen "bocs" film, és ennél több is, mert olyan dolgokat láthatunk benne, amiket, ha nem a saját szemünkkel látunk, el sem hiszünk. Amíg a bíróság általában arra törekszik, hogy teljesen objektíven, bizonyítékokra alapozva bizonyítsák a vádlott bűnösségét, addig a közvélemény akkor elégedett, ha az illető elítélt személyt fedésbe tudja hozni a bűnténnyel. Tegyük fel, egy 19 éves szőke lány lelövi az anyukáját az apukája pisztolyával, és ez a lány a Dartmouth Collage jeles hallgatója, akkor a közvélemény nem lesz nyugodt, ha ezt a fiatal lányt bűnösnek találják. Az amerikai jogban az esküdtszék intézménye éppen azt a célt szolgálja, hogy a bonyolult jogi procedúra ne bonyolult jogászok között folyjék, hanem a vád és a védelem hétköznapi emberek számára felfogható módon legyen kénytelen meggyőzni embereket a vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Ezek a kiválasztott hétköznapi emberek gyakorlatilag az egész amerikai népet képviselik, és egyben, bevallva, bevallatlanul azt is biztosítják, hogy ne tátongjon szakadék a közvélemény és a bíróság döntése között. 
Rubin Hurricane Carter egy furcsa korban volt fiatal, akkoriban a közvélemény nagyon könnyen fedésbe tudott hozni egy fekete bokszolót például egy gyilkosság elkövetésével. Mi több, arra sem fordítottak gondot, hogy az esküdtek között egyetlen darab fekete esküdt is szerepeljen. A jogban pont az a lényeges, hogy előítélet nélkül születhessen döntés, és itt nem is feltétlenül "faji előítéletekre" gondolunk, hiszen már az is előítélet, (és mint olyan az igazságos döntés akadályozója), ha abból, hogy a házunk előtt a hóban lábnyomok vezetnek az ajtónkig, és a friss újság le van dobva az ajtó előtt, arra következtetünk, hogy a postás járt itt, és ő dobta ide. Lehet, hogy a postás nem jött el az ajtóig, hanem csak úgy odadobta, még az útról, és az is lehet, hogy egy egészen más személy dobta ide azt a napilapot. Az előítélet valami olyasmi, amely meggyorsítja az álláspont kialakulását, ránézünk a lábnyomokra és az újságra, és máris tudjuk, mi történt. A fehér esküdteknek sem tartott sokáig összerakni a képet Rubin Hurricane Carter ügyében. Adva van egy kocsma, amiben megöltek két férfit és egy nőt, Cartert a közelben letartóztatják, így máris adja magát, hogy ő lehetett a tettes. Az esküdtszék nem sokat törte a fejét az eseten, így Cartert és a fiatal rajongóját, akit éppen elvitt az autóján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Szinte meg lehet érteni a korabeli esküdteket, hiszen az egyik tanú elmondta, hogy látta Carter-t és társát, Artis-t fegyverrel a kezében a helyszínről menekülni. 
Az persze egy külön kérdés, hogy ez a tárgyalás 66 október 14-én zajlott, és ezt megelőzően Carter és Artis már két alkalommal is tanúskodott, először mindjárt a gyilkosság estéjén történő kihallgatásukon, amikor hazugságvizsgálatnak is alávetették őket. Ekkor még csak fel sem merült a nevük a gyanúsítottak listáján. Június 29.-én önként tanúskodnak, ahol megintcsak felmentik őket. 
Az októberi tárgyaláson fellépő döntő tanú, egy helyi bűnöző vallomása  volt az a derült égből becsapódó villám, ami majdnem halálbüntetést vont a két ártatlan férfira. Kellemetlen eset, mondhatnánk, de a két férfi számára, akinek fejenként összesen egy darab élet állt a rendelkezésükre, ez több volt, mint kellemetlenség, ez maga volt az életfogytiglan. 
Carter, aki eddig a testét működtette harci eszközként mint bokszoló, most az intellektusát kellett, hogy először is kicsiszolja, majd hogy bevesse a harcba. 1974-ben megjelenik önéletrajza, A 16. Menet címmel, amit bizony nem szabadlábon, és nem próbaidőn felfüggesztve írt, hanem a nagybetűs börtönben. Megrázó és egyben felemelő élmény látni azt, ahogy Carter (Denzel Washington Golden Globe díjazott és tényleg nagyszerű alakításában) próbálja megőrizni a méltóságát, a testi erejét és közben az intellektusával küzd, hogy ne süllyedjen el, mert ne felejtsük el, olyan terepre keveredet, ahol csak süllyedni lehet. Megpróbálja úgy tölteni az igazságtalan büntetését, hogy közben ne alakuljon ki benne gyűlölet, és ami még fontosabb, hogy ne veszítse el az önbecsülését, ne törjön meg, hanem elékezzen arra, hogy ő ártatlan. A 16. Menet megjelenését követően az egykori szemtanúk, a helyi bűnözők (mert ketten is voltak) visszavonták a vallomásukat, elmondták, hogy a helyi (Paterson-i) rendőrök kényszerítették őket. Egy normális filmben körülbelül itt jönne a happy end, mármint a viszonylagos happy end, de az élet nem ilyen történetet írt Rubin Hurricane Carter számára. 
1976-ban a New Jersey Legfelsőbb Bíróság egyhangúan visszavonja a bűnösséget, mindez történik márciusban, és a második tárgyaláson, ami decemberben zajlott, két nappal karácsony előtt, és ahol a vád az ügy során először vetette be azt a vádat, hogy Carterék faji okokból gyilkoltak, ismét bűnösnek nyilvánítják őket, és ismét életfogytiglant kapnak. 
A filmben nagyszerűen van bemutatva, ahogyan Carter elkezdett hinni abban, hogy ismét kikerülhet, és ahogy a hatalmas pofon után, amit a második ítélet adott neki, teljesen elvágta magát a világtól. Úgy döntött, hogy csak akkor bírja ki ép ésszel, (ami számára a legfontosabb volt, hiszen egy élete lévén, azt az egyet a lehető legemberiebben igyekezett eltölteni), ha nem is vágyik a szabadságra, ha nem is szeretné, hogy a rácsok eltűnjenek. Ettől kezdve a levelekre sem válaszol, a feleségét megkéri, hogy váljon el tőle, Rubin Carter nem indít nem fogad. Ekkor történik, hogy egy kisfiú, aki persze fekete, mert ott még mindig nem tartott a világ, hogy fehér legyen, szóval ez a kisfiú, Lesra elolvassa a könyvet, és levelet ír Carternek. Carter életében egy fénysugarat jelent ez a levél, és válaszol a fiúnak, és levelezésbe kezdenek, és Carter ismét elkezd valami nagyon veszélyeset érezni legbelül, azt, hogy vágyik a szabad életre. A kisfiú kanadai aktivistáknál lakik, akik elkérték őt otthonról, hogy biztosítsák a számára a tanuláshoz szükséges feltételeket. Lesra és az aktivisták, akiket a  korabeli amerikaiak biztosan csak baloldali arcoknak neveztek, elmennek Carterhez, és rábeszélik, hogy fussanak még egy kört az ügy érdekében. Az aktivisták az életben kilenc tagot számláltak, együtt laktak, együtt dolgoztak, és folyton a rendszer igazságtalanságai ellen küzdöttek, a szociális munkások ősei, őst eredetijei voltak. A filmben, az egyszerűség kedvéért 3 aktivistát látunk, két férfi egy nő, Lisa. Lisa-t Deborah Unger játssza, akit a Visszavágóból ismerünk, illetve a Napfény Ízéből. Lisa nagyon jó karakter, nagyon sokat dohányzik, és nagyon emberi, jól reprezentálja a kis csoport gyakorlatilag társadalmon felüli és kívüli életmódját. 
Lesra és Lisa és a két férfi-aktivista aztán elmennek Carter ügyvédi irodájához, hogy elkérjék az anyagokat átnézésre egy esetleges perújrafelvétel céljából. Nagyon jó jelenet, amikor a két ügyvéd elmondja, hányan jártak már itt ezügyben, mindenki elvitte mind a hat tonnányi anyagot, aztán egy idő múlva visszahozták, és azt is jelezték, hogy nem látják értelmét egy újabb fellángolásnak. De a kis csapat meggyőzi őket, és teljes erővel belevetik magukat a munkába. Persze, nem kis dolog egy több, mint tíz évvel azelőtti ügyön dolgozni, és még ha találnának is valamit, valami döntőt, akkor sem biztos, hogy pozitív lesz a dolog kimenetele, lásd az előző két tárgyalást. 
1981-ben Artis, Carter "társa" feltételesen szabadlábra kerül, (15 év börtön után), 1982-ben Carter perújrafelvételi kérelmét a New Jersey bíróság 4-3 arányban elutasítja. Hát ennyi? Mi marad még, mit lehet tenni? Talán itt az idő a kis csapat számára, hogy szépen elkezdjenek a saját életükkel foglalkozni, és hogy beismerjék, nem tehetnek semmit, most, hogy 16 év után sem jött el a várva várt happy end. És egyáltalán, hogy fogja ezt Carter túlélni? Utoljára bízott meg az igazságszolgáltatásban, utoljára jött elő a maga köré épített szilárd fal mögül, most mi lesz? Nyilván a börtönben fog meghalni. 
De a kis csapat nemhogy nem adja föl, hanem egyenesen oda költözik Carter börtönének a közelébe, úgy, hogy az ablakukból láthassák őt, és viszont, és folytatják tovább a munkát, az ügyet, és megpróbálják a szövetségi bíróság elé vinni, ami gyakorlatilag az utolsó lehetőség, és nagy kockázat, mert ha ismét elítélik, valószínűleg még az utódai sem érik meg, hogy rehabilitálják, és egyáltalán senki, de leginkább ő nem, Rubin Hurricane Carter. 
A Golden Globe Awards-on mindenesetre élőben és szabadon, csak nyilvánvalósan öregen megjelent Rubin Hurricane Carter, és miután Denzel Washington megkapta a legjobb férfiszínésznek járó díjat, beszédet is mondott, tehát várható a happy end, kérdés, hogy mennyire tud ennyi idő után happy lenni.