Érdekes, sőt egzotikus filmcsemegének ígérkezik a Green Mile, Tom Hanks és Barry Pepper (jackson közlegény a Ryan Közlegényben) ismét közösen töltik be a vásznat, ez azért jó dolog. Persze a film nem ettől egzotikus, hanem a jókora fekete bácsitól, Michael Clarke Duncan-től, akinek a kezéből és egész testéből csak úgy árad az energia, és akit az Armageddon Nagy Medvéjeként már megcsodálhattunk.
John Coffey-t (Michael Clarke Duncan) úgy találják meg a mezőn, hogy a kezében tartja a két meggyilkolt (és tegyük hozzá, megerőszakolt) kislány holttestét, és csak sír. Tárgyalást ezalkalommal nem kell végigülnünk, a következő jelenetben már a siralomházban járunk, ahol az elítéltek az "utolsó mérföldjüket" teszik meg, amit "zöld mérföldnek" neveznek a zöld linóleum után. John Coffey olyan nagy, hogy még David Morse, (Brutal, az egyik őr) is kicsi hozzá képest, a kamera sokáig nem is mutatja a fejét. Megérkezése után perceken belül kiderül, hogy John Coffey kicsikét retardált, fél a sötétben, sírni szokott, satöbbi. 
A film lényegét az alapszitu alkotja, vagyis a siralomház. Amit ebben a filmben látunk, annak nyilván semmi köze egy valóságos siralomházhoz, de nem bánjuk, mert moziba szeretünk járni, és nem siralomházakba. De emlékszünk, miken ment keresztül Sharon Stone az Utolsó Táncban vagy Sean Penn az Ments Meg, Uram-ban, mellesleg az említett két film alapján bolond lenne, aki arra fogad, hogy John Coffey majd túléli a filmet. A siralomház itt is egy speciális létesítmény, de meseszerű, mintha egy hotel lenne, amin átfutnak a vendégek, az őrök pedig egyben félig papok is, mert gondozzák ezeket az elveszett lelkeket. Tömör kis csapatuk elsősorban az emberségről híres, hiába kell időről időre beindítaniuk a kormos gépezetet, hogy jól megsüssék a halálra ítélteket. Talán éppen emiatt az emberségesség miatt van, hogy John Coffey kimutatja nekik a foga fehérjét, és például Tom Hanks-et egy az egyben meggyógyítja. De nem nagyon érdemes belefogni a film történetébe, mert túl hamar el lehet mondani, valójában annyira gyorsan, hogy tényleg nem érthető, miért kellett 188 percen keresztül húzni-nyúzni ezt az anyagot. A filmben annyira kevés szereplő van, és annyira kevés helyszín, hogy amikor végre kijön az ember a moziból, úgy érzi, hogy színházban volt, és talán ez az egyetlen pozitívum, amit a film fel tud mutatni. Gyakran lehet rajta nevetni, és a sztori egzotikuma (nem keménysége, mert arról szó sincs) érdekesé teszi a belassult jeleneteket is, és ha ez sem volna elég, időről időre megsütnek valakit, és ilyet úgyis ritkán lát a közönséges halandó. A kevés szereplő között azonban hemzsegnek a húzónevek, Henry Dean Stanton, Graham Green tök pici szerepeket vállaltak a filmben, de Michael Clarke Duncan-é sem igényelhetett többet ránézésre, mint max. 10 nap.
Az egyetlen előrevivő jelenség a rosszfej börtönőr, Percy Wetmore, aki remek lehetőséget kínál a fiúknak, hogy a jófejségüket a felszínre hozzák. Valójában olyan ez a film, hogy egy MASH szerű komédia sorozatot simán el lehetne képzelni belőle, vagy egy olyat, mint egy lassú vészhelyzet. Ott vannak a fiúk, és újabb és újabb delikvensekkel küzdenek meg, új kollégákkal és új hullajelöltekkel. Bocs a tiszteletlen hangnemért, de butaság volna belesétálni a komolyan vevés csapdájába, csak azért, mert jelen esetben például villamosszék szerepel a filmben, gyerekgyilkosság és erőszak. Csak az olyan filmeket érdemes komolyan venni, amik nemcsak dobálóznak a komoly témákkal, hanem komolyan is ábrázolják azokat. A Pola X például az európai háborúk szoknyája mögé próbál bújni, a Stigmata a vallásé mögé, így egyszerűen nem ér, mert akkor a végén bármelyik gyenge vígjátékot egy háborús hősnek dedikálják, és amiatt máris meg kell majd nézni, és komolyan kell venni, ami hogy néz ki. A tévékomédiát egyébként azért nem nehéz elképzelni, mert maga a film is több helyen elvéti az arányokat, és komédiába fordul át. Amikor az egyik elítéltet Percy Wetmore börtönőr vizes szivacs nélkül ülteti be a székbe, (az elítéltek fejére egy vizes szivacsot szokás tenni, hogy az áram az agyba csapjon bele, és a szenvedést humánusabbá tegye) Barry Pepper könnyes szemekkel nézi, amint a halálraítélt kigyullad. Egy ilyen helyzetet nem lehet sem ésszel felérni, sem a valósággal összevetni, sem komolyan venni,  mert túl egyszerű, túlságosan polarizált, és látszik, hogy csak azért jött létre, hogy lássuk, Percy Wetmore nagyon gonosz, amíg például Barry Pepper karaktere jófej. 
Aztán lassan elérkezik az igazság pillanata, és a rosszfej megkapja, ami jár neki, mégpedig magától John Coffey-től, és nemcsak ő, hanem egy "rosszfej gyilkos" is, (mert a filmben van ilyen is, de többségük általában jófej), de valahogy ez sem dob fel minket, mert túl egyszerű. 
Mert miért kell, hogy kiderüljön, hogy pont ez a rosszfej gyilkos az, aki megerőszakolta a két gyereket? És miért kell örülnünk annak, hogy lelövik, mint egy kutyát, végtére is igazságszolgáltató intézményben volnánk, és első a törvény, vagy nem? Azt, hogy a rossz börtönőr megbűnhődjön, természetesen már nagyon vártuk, csak valami indirektebb módot képzeltünk volna el. Például Percy Wetmore megöl egy egeret, egy francia nyelvű elítélt egerét, akit nagyon szeretett, és persze egy perccel azelőtt öli meg, hogy a villamosszékbe ültetnék, száraz szivaccsal a fején. John Coffey aztán feltámasztja az egeret, és amíg a gazdája a villamosszékben füstöl, Coffey és az egér közösen érzik a fájdalmat, majd végül az egér elszalad. Mármost, ha később pont ez az egér, vagy egy másik okozta volna Wetmore halálát, de ha még abban a percben a fejére ugrott volna, az is jobb lett volna, mit ez a teátrális kivégzés. (Coffey gyakorlatilag belelehel egy agytumort). De ez még nem minden az elrontott dolgok sorából, a végén az idős Tom Hanks elindul szokásos sétájára az öregek otthonából, vagyis itt a nagy leleplezés ideje, amikor kiderül majd, hogy valaki még mindig él. És mit gondolunk ki a nagy túlélő? Az egér! Még ilyet! Ezt a malőrt az sem enyhíti, hogy kiderül, Tom Hanks gyakorlatilag hallhatatlanná vált, ez a büntetése azért, hogy kivégzett egy ártatlan embert. Mellesleg az idős hölgyet, akinek azt meséli, egy percen belül látjuk koporsóban, és tudjuk, Tom Hanks éppen 108 éves, és már a gyereke és a felesége is meghalt. Ezt érdemeljük három óra után? 
De fé lretéve a tréfát, tényleg egy kimondottan rosszul sikerült film, és tényleg megfontolandó, mire költjük el ezt a három órát.
PS:  Bocs, hogy az egeret elárultuk, de mint ahogy a nem vicces viccek poénjait sem érdemes titkolgatni, a rossz filmek rossz befejezéseit sem érdemes fedezni talán. 

A Nicolas Cage Patricia Arquette páros különös módon beindult a szenvedős filmek irányába, a 8 mm-t a legtöbb megfigyelő hibának tekinti Cage részéről, a magunk részéről Arquette 8-ének tekintjük a Stigmata-t, és most itt van a film, amelyben együtt szerepelnek, és gyakorlatilag a 8 mm vonalat követi szintén. 
Vannak olyan filmszerepek, amik szinte örökre rajta-ragadnak egy-egy színészen, amikor egy-egy fotót látunk róluk, folyton ugyanaz a karakter és ugyanaz a film ugrik be. Nicolas Cage esetében ez a Veszett a Világ, de az Ál/Arc-ban és a Con Air-ben is igen meggyőző volt. Patricia Arquette mindig a Tiszta Románc Alabamája lesz, de még a Holy Matrimony (Bankrabló a Mostohám) című filmben is emlékezeteset alakít. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a szinkronhang, vagy a szőke haj az, amihez ragaszkodunk, mindenesetre furcsa egy ilyen életvidám, gyönyörűszép színészlányt fárasztó, szenvedős szerepekben látni, és csak úgy tudjuk tekinteni az ilyen szerepeket, mint valami felvett egészségtelen életmódot, ami se neki, se nekünk nem tesz jót. Nicolas Cage számára a Leaving Las Vegas lehetett a nagy áttörés, amiben egyszerűen Holtakra alkoholizálta magát, és úgy tűnik, mintha valamiféle missziót folytatna az ilyen "komoly" témájú filmekben való szerepléssel, mintha valami jótékonykodásról lenne szó. Csak remélni tudjuk, hogy a házaspár válásával lassan az egész sötét vonal feledésbe merül majd. 
Martin Scorsese gyakorlatilag benne van a kedvenc rendezőink top tízes listájában, csodával határos módon még egy dedikált fotót is sikerült tőle szerezni, amit mint az egyetlen dedikált fotót különösen nagy becsben tartunk. Martin Scorsese egy igazi "powerful" filmes személyiség, az író-rendező, producerek egyik komoly példánya, akinek saját filmes cége van. Az első Scorsese kedvenc a Krisztus Utolsó Megkísértése volt, na és a Dühöngő Bika, és a Taxisofőr és a GoodFellas, (Nagymenők), aztán megismerhettük több másik filmjét is, és például az After Hours (Lidérces Órák) már határozott meglepetést okozott, hogy mennyire enyhe és kommersz dologról van szó, és hogyha festmény lenne, szinte nem is illetné meg a Scorsese szignó. Aztán meg lehet tudni róla, hogy gyakorlatilag magában is elkülönít kétféle filmet, az egyik típus éppen a Lidérces Órák típusa, amit direkt arra talál ki, hogy bevételt szerezzen vele, amiből az olyan filmeket, mint az Utolsó Megkísértés finanszírozni tudja. Ezt a finanszírozás dolgot persze nem kell kerek perec bevennünk, mert a producer nem feltétlenül az a személy, aki a pénzt beleteszi a produkcióba, hanem az, aki előteremti. De tegyük fel, hogy ilyen egyszerű a történet, hogy a Lidérces Órákkal szerzi a bevételt a művészibb, (Scorsese-sebb) filmjeihez. A Cape Fear így is fura szerzet marad a filmjei között, mert egy régi filmnek az remake-je, másrészt amíg az eredeti klasszikus thriller lett, addig ez a remake csak egy halvány árnyék, és összességében egy erőltetetten béna, sablonos akciófilm. 
A Holtak Útja első ránézésre egy művészfilmnek tűnik, egy szignált Scorsese-nek, de miközben nézzük a filmet, lassacskán leesik a tantusz, hogy ez egyfajta Lidérces Órák akar lenni, illetve szeretett volna. 
Nicolas Cage mentős, és holtak kísérteteti nyomasztják, és gondolatai központjában az emberélet megmentése szerepel, egyfajta szerzetesi formában. Gyakorlatilag úgy tűnik, hogy ismét, mint a 8mm-ben, egyfajta átérzős, empatikus alvilági túráról van szó, amely során Cage NY szennyében és mocskában turkál, vagy méginkább böngészik, tönkrement emberek roncsai közt. A koncepció azonban érdekes elhajláson mehetett keresztül, mert művészfilmként szinte nem is értékelhető, annyira nincs átgondolva az egész. Másrészt bukik a (feltételezésünk szerinti) marketing megfontolás is, hogy ha már a Vészhelyzet olyan jól megy, nyilván befizetnek az emberek egy Vészhelyzet turbóra a la Scorsese, mert a végeláthatatlan lassúság miatt nem elég Vészhelyzetes, sőt, igazából meg sem közelíti azt, másrészt a hanyag eleganciával kreált jelenetek, és a túlegyszerű történet miatt művészfilmként sem okés, sőt, határozottan nevetséges.  Most akkor melyik akart lenni a kétféle Scorsese közül? 
Ha valakinek van türelme végignézni, érdekes megfigyelést tehet, az ötvenedik percnél a nagy drámázás átcsap önmaga paródiájába, és a közönség egyszerűen nevet. Ettől fogva már nem nevetséges, hanem vicces jelenetekről beszélhetünk.
Vicces az, ahogyan begyorsítják a mentőautó mozgását, vagy amikor egy drog dealer egy kerítésre szegeződik, és miután lángszóróval levágták onnan, amely műveletet a hatás fokozása érdekében egy helyi tűzijátékkal is megtoldottak, és bevitték a kórházba, ott fekszik, és kiáll a hasából egy darab kerítés. Vagy vicces a film végén, ahogy Nicolas Cage kisétál a kórházból, a partnere éppen a mentőjének veri szét a fényszóróit, mintha be lenne kattanva, csak nem értjük, mitől, és akkor Cage becsönget Arquette-hez, és közli, hogy meghalt az apja, és ülnek egymás mellett, illetve Cage Patricia ölébe hajtja a fejét.
Az egész filmnek semmi köze a beleérzéshez, leginkább a Fight Club álmatlanságához hasonlít a szitu, Cage annyi mindent lát, hogy úgy érzi, nagyfiú, és élvezi ezt, és nagyon fontosnak próbálja érezni magát, és nagyon jófejnek. A másik, amire hasonlít a film, az a Mash című katonai kórházas (idióta) tévévígjáték megfűszerezve Scorsese régi mániájával, NY szennyével,  amit De Niro a Taxisofőrben annyira el akart takarítani. Ahogyan Patricia Arquette számára a Stigmata a 8 mm, úgy Scorsese számára a Holtak Útja a Tágra Zárt Szemek, sajna, ilyen világban élünk, amiben a művészek a művészetre úgy gondolnak, hogy minél rosszabb, annál jobb, miközben a művészettől azt várnánk, hogy egy szakma ismeretének a legfelső foka legyen, amikor valami annyira jó, hogy az már művészet.