A Lápvidék Gyermekei
Les Enfants Du Marais, 1999.

A Lápvidék Gyermekei c. film egyike a hazánkba elég ritkán érkező francia filmeknek, s mivel a "művészfilm" titulus néha kicsit visszariasztja a mozilátogatókat, ezért inkább nem hívjuk művészfilmnek, csak egyszerűen egy szép filmnek, ami történetesen francia alkotás, és aminek a cselekménye a 20-as években játszódik.

A film helyszíne Marais vidéke, ami ebben az időben még egy nagy összefüggő lápvidék volt. Ezen a környéken hétköznapi vidéki emberek éltek, általában szegénységben, de nagy kiegyensúlyozottságban. A láp meghatározó a hőseink életvitelét illetően, és a film alaphangulatára is rányomja a bélyegét. A történetet egy idős néni meséli el, aki a 20-as években, amikor a történet játszódik, még csak öt éves volt. Az idős hölgy szerepeltetése egy remek dramaturgiai mozzanat, mivel a visszatekintése nemcsak a gyönyörű gyerekkorról szól, hanem egy olyan környezetről is, ami a jelenben már nem létezik, illetve olyan emberekről, akik ma már nem élnek, és akik akkor és ott, a lápvidéken voltak a legboldogabbak, ezáltal a néző még jobban átérezheti az elmúlást.

A filmet Georges Montforez azonos című regénye alapján a most 62 éves rendező, Jean Becker készítette, akinek ez a film a kilencedik munkája.

A két főhősünk Garris és Riton, két átlagos fickó, akik alkalmi munkákból élnek a lápvidéken, Ritonnak már van családja, Garris viszont még keresi az igazi társát. Alkatilag és gondolkodásmódban nagyon eltérnek egymástól, mégis a legjobb barátok, akik mindig számíthatnak egymásra. Ez a gyakorlatban leginkább úgy néz ki, hogy Garris (Jacques Gamblin) gondolja át a dolgaikat, ő szervezi a munkákat, Riton (Jacques Villeret) pedig a maga kissé lelassult módján követi őt. Garris szervezőkészségének és intelligenciájának hála, rendesen el tudják tartani magukat az alkalmi kereseteikből, és bár egy városban biztosabb megélhetéshez tudnának jutni, valami mégis ott tartja őket a lápvidéken.

Ez a különös kötődés a mocsár világához egyes városlakókban is felbukkan, úgymint Amadée-ben, a gazdag középkorú arisztokratában, és Pepében, a nagyon gazdag vasgyárosban. Velük barátkozik össze a két mocsárlakó, Garris és Riton, és a társadalmi különbségek semmivé foszlanak a közös láp-szeretetben. Amadée nagyon boldog, hogy új barátokra tett szert Ritonék személyében, mivel eléggé elszigetelődve él városi kastélyában, ahol tipikus arisztokrata életmódra rendezkedett be, olvasgat, zenét hallgat, és távol tartja magát a létfenntartás egyszerűbb eszközeitől - ha fogytán van a pénze, elad egy festményt, és folytatja tovább kulturális elfoglaltságait. Egyébként az apjával él együtt, akivel több éve nem beszélnek egymással (egy érdekházassági vita miatt), éppen ezért Amadée-nak különös kalandot jelent Garrisékkal együtt lógni, míg ők dolgoznak, ő vidáman ismerkedik az élet számára egzotikus oldalával, ahol az emberek korán ébrednek, fizikai munkát végeznek, és erős szolidaritással teli férfibarátságban élnek.
A Lápvidék Gyermekeinek az a különös hatása van, hogy a néző úgy érzi, mintha elvarázsolták volna egy röpke időre, s egy olyan világ megfigyelője lenne, aminek ismerősek az elemei, de az egész már nagyon távolinak tűnik, s mintha a néző kapna egy két órás aktív meditációs időt, ami alatt csak a lelkét kell építenie, s olyan érzésekkel foglalkoznia, amivel maximum elalvás előtt szokott találkozni.

A film szereplői nem sietnek el semmit, s maga a rendező sem (aki 85 ezer méter (kb. 51 óra) filmet forgatott le, s végül 1500 snittből állította össze a filmet), mivel sok történés zajlik a filmben, de emellett ami igazán fontos, az a szereplők közti kapcsolatok rendszere, az átélhető viszonyulások egymás felé, az egyéni élettörténetek, és ezek találkozása egy rövid időszak alatt. Pepe, a gazdag gyáros egy családi kisvállalkozással kezdte a pályáját fiatalkorában, akkor, amikor még a lápvidéken lakott feleségével. A "Zöldbéka" becenevet kapta meg, mivel senki nem tudott annyi békát kifogni a mocsárból abban az időben, mint ő. Idővel technikai újításokat eszközölt a gyártásban, egyre jobban ment az üzlet, a városba kellett költöznie, s mostanra már a veje vette át az irányítást, aki a feleségével (Pepe lányával) együtt már csak a pénzben és a társadalmi kapcsolatokban hisz, úgyhogy Pepének egyedül a fiúunokájával adódnak szép percei, aki mellesleg nagyon vonzódik Riton kislányához, Cri-Crihez, akinek a visszaemlékezését látjuk a filmben. Pepe az új barátai által visszatalál az eredeti életéhez, megmutatja nekik, hogy kell százával fogni a békákat, és a barátaiért gondolkodás nélkül elindul egy hóviharban, hogy figyelmeztesse őket egy közelgő veszélyre. Két csapatra oszlanak a filmben szereplő karakterek, egyesek a felületes dolgokkal tudnak csak foglalkozni (pl. Cri-Cri mamája, Pepe lánya), míg a többiek egyszerűen élik az életüket, de úgy, hogy ebben leginkább olyan dolgok kapnak hangsúlyt, mint egymás kölcsönös tisztelete, az együtt töltött baráti percek megbecsülése, és hasonló olyan motívumok, amik a mocsár feltöltésével együtt már el is tűntek az emberi kapcsolatokból.

A film fényképezése sokat segít abban, hogy boldog békeidőként lássuk a filmbeli időt, sok napfényes képet látunk, de emellett tartózkodó a film képvilága, mivel az operatőr nem él a nosztalgikus hangulatú szűrők eszközével. A filmet egyébként két kamerával forgatták, egyik közülük Steadicam-re volt felszerelve.

A filmben szereplő összes színész remek alakítást nyújt, s a casting (a szerepekre való színész-kiválasztás) is jól sikerült, mivel mielőtt egy szót is kiejtenének a szereplők, már sejtjük, ki milyen karaktert képvisel. Jean Becker rendező szerint a színészeket nem kell rendezni igazából, szerinte az olyan első osztályú színészekkel, mint akik ebben a filmben játszottak csak arra korlátozódik a rendezői munka, hogy megteremti azokat a feltételeket, hogy a színészek kifejthessék különleges képességeiket.

A Lápvidék Gyermekei a francia filmgyártásnak azt a vonalát képviseli, amely nem azt várja el a filmjeitől, hogy minden második ember a földön legalább egyszer megnézze, s ezért hajlandó engedményeket tenni a több lövöldözés és akciódús jelenetek felé (ez nem Luc Bessonnak szól, mert ő általában jó -s egyben közönségsiker- filmeket készít), hanem inkább egy érdekes történetet szeretne elmondani, szép képekkel és megfelelően aláhangolt érzelmekkel. Az ilyen filmekre szokták mondani a filmekkel foglalkozó szakemberek, hogy ezek nélkül szegényebb lenne az európai filmgyártás, és hozzátennénk, boldogtalanabbak a nézők.

-sharp-