Robert Altman megint egy jó filmmel örvendeztetett meg minket, ami igazán jókor jött, mivel 1994 óta nem láttunk tőle komoly említésre méltó filmes munkát.
A '94-es Pret-A-Porter után mintha kis pihenőt adott volna magának a most 75 éves filmrendező, mivel a Kansas City c. '96-os filmről még az elszánt Altman-rajongók is hajlamosak voltak kimenni. Persze érthető, hogy szeretett volna egy filmet készíteni a szülőföldjéről (Altman Kansas Cityben született), illetve a fiatalkorában divatos ottani jazz-zenéről, aminek az eredménye a szintén '96-ban készült Jazz' 34 c. filmje (ez utóbbit nem láthattuk a hazai mozikban), viszont ezek a filmek már nem tudják annyira lekötni a nézők figyelmét, mint a korábbi Altman-művek, mint például a Short Cuts (Rövidre vágva), vagy a Pret-A-Porter, ami a divatvilágról nyújtott egy nagyon árnyalt és pontos képet. A Short Cuts-nál honosította meg Altman azt az egyedi filmkészítési stílust, amit egyszerűen mozaikszerűnek nevezhetnénk: ezekben az Altman-filmekben nincsenek főszereplők (és kiemelt filmsztárok), csak rengeteg hétköznapi karakter, akikről az események fényében kiderül, hogy valamilyen kapcsolat mindenki között van. Már magában az is élvezetes, ahogy a nézők átlátják ezt a rejtett kapcsolati hálót, és akkor még nem beszéltünk a másik újításról, miszerint az összes karaktert ismert és befutott színészek játsszák, mindegyik sztár egyenrangú szerepet kap, és mindenki játéka egyaránt fontos a film szempontjából, ez pedig külön felszabadító érzés a szupersztárokhoz szokott nézők számára.

A Cuki Hagyatéka emlékeztet erre a "Short Cuts-stílusra", ez a film is tele van jobbnál jobb színészekkel, akik minden különösebb hangsúly nélkül képviselik a Holly Springs nevű kisvároska lakóit, és persze ezen lakók között is jóval több kapcsolat van, mint ahogy azt az első nekifutásra képzelnénk.

A történet ott kezdődik, hogy Cookie Orcutt (Patricia Neal), Holly Springs egyik nagyra becsült, szabadszellemű, idős hölgye, úgy dönt, hogy itt az ideje, hogy ismét találkozzon elhunyt férjével, és ezért főbe lövi magát. Ezzel még nem lenne sok baj, mivel Cuki örömmel választotta ezt a megoldást, ha Camille Dixon (Glenn Close), Cuki unokahúga bele nem szólna a dolgok menetébe, s mivel úgy dönt, hogy a családban nem eshet meg egy öngyilkosság, ezért hamar úgy intézi a dolgokat, hogy gyilkosságnak tűnjön Cuki halála. Ahogy rátalál a holttestre, első dolga lesz megenni a Cuki búcsúlevelét, és feldúlni a lakást, mintha rablógyilkosság történt volna. Camille egy hihetetlenül erőszakos és magabiztos teremtés, aki szeret több embert is irányítani (ezért is rendez a városka lakóinak szereplésével egy Oscar Wilde-darabot, a Salomét, amiben szabadon kiélheti uralkodói hajlamait), és húgát, a kissé fogyatékos Corát (Julianne Moore) is teljesen a markában tartja, aki Camille segítőjévé válik a gyilkosság megrendezésében.

Altman az amerikai kisvárosok életének egyik legnagyobb ismerője (persze David Lynch mellett), már a Short Cuts-ban is beható ismereteket szerezhettünk az álmos kisvárosok életéről, most a Cuki Hagyatéka tovább finomítja az erről szóló ismereteinket: bepillanthatunk a halárus, a seriff-helyettes, az egyetlen ügyvéd izgalmas Holly Springs-i hétköznapjaiba, láthatjuk őket Camille színdarabjának esetlen szereplőiként, és teljesen egyet tudunk érteni a rendőrfőnök gondolkodásával, aki szerint nem lehet gyilkos az az ember, akivel ő együtt szokott horgászni. Ez a közös horgászat nagyon hangsúlyos a filmben, ez az időtöltés mélyíti el a kapcsolatokat, erősíti az emberek közötti kölcsönös bizalmat és barátságot, és mellesleg ez védi meg az ártatlanul megvádolt Willis Richland-et (Charles S.Dutton) a gyilkosság gyanújától. Willis Cuki barátja és házvezetője volt, aki mindig is szívén viselte az idős hölgy sorsát, és most, hogy Camille gyilkosságnak állította be Cuki halálát, ráterelődött a gyanú, miszerint ő ölte meg az özvegyet. Azt a momentumot, hogy Willis fekete, a film csak humoros megjegyzések formájában hozza szóba, kiderül, hogy a városban nem divat a rasszizmus, és Willisnek még a börtönben is olyan jó dolga lesz a sok támogatója révén, hogy bárki szívesen cserélne vele.

Nem állítjuk, hogy Altman nem teszi némileg próbára a Cuki-val a nézők türelmét, az az érzésünk, hogy pontosan kiszámította, meddig mehet el úgy a film, hogy látszólag nem történik benne semmi érdemleges, csak a szereplőket ismerjük meg behatóbban, hogy aztán a film utolsó egyharmadára úgy összesűrűsödjenek a fordulatos cselekmények, hogy a rendező többszörösen is meghálálja a filmbe fektetett addigi figyelmet, és a legvégén széles mosollyal az arcunkon távozhatunk a moziból.

Holly Springs-ben az a legjobb, hogy olyan megbízhatóan telnek a hétköznapok benne, hogy még egy esetleges gyilkosság sem tudja igazán felforgatni, utána is csak teszi mindenki a dolgát, és még a rámenős gonoszság sem tud kifogni az ott lakókon, mivel valamilyen ösztönös módon senki sem a látszat alapján ítél. Altman több kedvenc színészét alkalmazta a filmben, ilyen például Lyle Lovett (Julia Roberts volt férje), aki eddig már nagyon sok Altman-filmben szerepelt (a Játékosban, a Short Cuts-ban, a Pret-A-Porter-ben), most is kapott egy, az eddigiekhez hasonló szerepet, a Cuki-ban éppen törpeharcsa-árus, aki eléggé szótlan (általában szótlan figurákat játszik Altmannál), de nagyon büszke, és mellesleg reménytelenül szerelmes Cora lányába, Emmába. Emma szerepét - kicsit meglepő módon - Liv Tyler játssza, aki még teljesen új az Altman-csapatban, és eddig leginkább érinthetetlen szépségeket játszott, úgyhogy első pillantásra meglepetten vesszük tudomásul, hogy ez a bakancsos, rövidhajú és karakterisztikus egyéniség, aki Emmaként mozog a filmvásznon, ugyanaz a Liv Tyler, akire sokáig rá sem bírtunk nézni az Armageddon-beli alakítása után. De a Cuki után minden rossz emléket elfelejthetünk az ifjú színésznőről, mert láthatóan nagyon tehetséges lány, aki csak egy megfelelő rendezőt igényel, hogy a rendes formáját tudja hozni. Emma nagyon ragaszkodik Willishez, és nagyon utálja Camille nagynénjét, úgyhogy mivel úgyis kétszáznál több büntetőcédulát szedett már be tilosban parkolásért, ezért önként börtönbe vonul Willis kedvéért, hogy ezután együtt társasjátékozhassanak, vacsorázhassanak és beszélgethessenek a közös cellájukban. Tele van kedves és finom humorral a film, abból a fajtából, ami inkább gyakori mosolyra ingerel, mint nagy kacagásokra, de ettől még egyedibb a film, és még szórakoztatóbb. Camille testvére, Cora (Emma anyja) egy kisebbfajta időzített bombaként működik a filmben, mivel annyira nem a földön, és annyira csak Camille pszichózisa alatt él, hogy sejthető, hogy ha egyszer valami kizökkenti, akkor váratlan dolgokra lesz képes. Corát Julianne Moore játssza, aki szintén Altman-kedvenc a Short Cuts óta, és most is remekül játszott, olyannyira, hogy a következő filmjéig csak Coraként fogunk tudni emlékezni a színésznőre. Nagyon jól megírt a film forgatókönyve, mivel olyan sok szálat fon egybe a film végéig (a jól bevált Altman-módszerrel), hogy a végén meglepő fordulatok tömegével találjuk magunkat szembe, s addig is, míg a cselekmények fel nem veszik ezt a sodró lendületüket, addig jól leköti a figyelmünket Holly Springs lakóinak élete.

Glenn Close valami miatt gyakran játszik antipatikus személyeket, bármikor hihetően tudja adni a gonosz női figurát (mint például a Veszedelmes Viszonyokban), de Camille szerepét kifejezetten jutalomjátékként vehette, mivel a megszokottnál sokszínűbb és változatosabb karaktert játszott, és a szerepe meg is hálálta a kivételes játékát: érezhető, hogy Close-nak köszönhetően sokkal közelibb (és veszélyesebb) személyiség bontakozik ki előttünk Camille alakjában, mint ahogy ezt a legjobb forgatókönyvíró is meg tudta volna álmodni.

Altman a Cuki Hagyatékával ismét nagy kedvet tudott csinálni a filmjeihez, mivel ez egy kifejezetten jól sikerült alkotás, így - feledve a Kansas City-t - a nézők érdeklődően fognak beülni a későbbi Altman-filmekre, amikből csak 2000-re már kettő is be van tervezve.

-lyl-