Viharzóna The Perfect Storm 2000

A katasztrófák mindig lenyűgözik a mozinézőket, olyasmit láthatnak (élvezhetnek) végig, amit soha senki, mert akinek része van benne, az mindent csinál, csak nem élvezi.
A Viharzóna egy hatalmas viharba került halászhajó, az Andrea Gail tragikus sorsát tárja tágranyílt szemeink elé a vásznon, mégpedig egy jókora 120 milliós költségvetésű film formájában, amely film idén július 2.-ától már mintegy 170 millió bevételt produkált.

A fedélzeten George Clooney, Mark Wahlberg, Diane Lane és Mary Elisabeth Mastrantonio, valamint a Tengeralattjáró rendezője, Wolfgang Petersen, és a film alapjául szolgáló bestseller, Sebastian Junger könyve. A háttérben pedig George Lucas filmtrükk vállalata, az Industrial Light and Magic, akik megkíséreltek olyan látványt létrehozni a háborgó óceánról és hatalmas hullámairól, amilyet eddig még emberi szem nem látott.

Nem rossz paraméterek! Körülbelül ezeknek lehet köszönhető a film jelentős anyagi sikere, hiszen ennyi már elég is, hogy az ember jegyet váltson. Ugyanakkor kérdés, hogy a gyakorlatban, mármint a film nézése közben milyen történet játszódik le bennünk, vagyis, hogy mit kapunk a filmtől, hiszen a látvány önmagában csak olyan dolog, mint egy torta vagy süti egy kirakatban, amely egyedül attól válik emlékezetessé, hogy az ember beleharap, és a látványhoz hasonló finomság kerül be a szervezetébe. (Ha nem kóstoljuk meg, vagy nem ízlik, agyunk két perc alatt a felejtés lépcsőjén gurítja le a képet, amit a kirakat a szemünk elé tárt).

A tragédiák megrázzák az embereket, de ha tragédiákra gondolunk, és közben filmekre is, akkor elsősorban kamerák számára kitenyésztett vagy létrejött tragédiákra gondolunk, és nem "elégedhetünk meg" "sima, hétköznapi tragédiákkal", amikből sajnos van elég bőven. Repülőgépek zuhannak vízbe, pár méterrel landolás előtt, 130 ember ott helyben meghal, gyerekek és felnőttek fulladnak bele a Balatonba, hogy csak a vízzel kapcsolatos tragédiákat vegyük alapul. A tragédiák mindig meglepik az embereket, illetve megdöbbentik, mégis, nagy általánosságban úgy tűnik, "rendes" részét képezik az életünknek, (hiszen szinte minden lépten nyomon előfordul egy-egy, illetve minden esti híradó be tud számolni legalább egyről).

Ahhoz, hogy egy tragédia "filmes tragédia" is lehessen egyben, külön speckókkal kell rendelkeznie. Először is fontos a megfelelő terjedelem, egy másodpercek alatt felrobbanó, majd további pár másodperc alatt a levegőbe zuhanó utasszállító gép tragédiája például nem feldolgozható filmen, hiszen nem nézhetünk órákig 130 embert, ahogy ugyanazt teszik, mint milliók naponta, ülnek egy gépen, alszanak, dumcsiznak, videót néznek, aztán egyszercsak bumm, és kész, a tragédia bekövetkezett. Ez például nem olyan, mint egy film. Egy filmnek arra van szüksége, hogy a tragédia valahol emberi sorsok (tragikus) beteljesedése is legyen egyben. Vagyis fura módon az is fontos, hogy a tragédia nem a véletlen műve legyen, hanem valami sorsszerű. Kell tehát, hogy legyen benne történet. Emberi sorsok, akiknek éppen volt valami céljuk, de nem érhették el a tragédia miatt, amely tragédia pont belőlük fakadt, vagy legalább is az ő sorsukból. Emberi sorsok, akikre a tragédia után gyakorlatilag örökre emlékeznünk kell, mert egyszerűen nem mennek ki a fejünkből. Legnagyobb és legszebb és legtragikusabb példa természetesen a Titanic, mégpedig a Cameron féle filmóriásra gondolunk, és nem "csupán" magára a katasztrófára. Mellesleg Cameron filmjében pont az a szép, hogy pont annyira emlékezetes, mint amennyire maga a Titanic katasztrófája. És itt máris felmerül a kérdés, hogy vajon ez a film, a Viharzóna hogyan aránylik például a Cameron filmhez? Két szempont mentén érdemes haladni, a történet, és a tragédia konkrétumai mentén. A Titanic, amikor nekiment a jéghegynek, még további egy óra választotta el az elsüllyedéstől, ez nem kis dolog, és kulcsfontosságú a film szempontjából. Ami pedig a történetet illeti, a sok-sok mellékszálon felül egyszerűen a világ egyik legelemibb és legszebb szerelmi történetét szőtte bele Cameron a filmbe.

Ehhez képest a Viharzóna egy "nem annyira szerencsés" tragédián alapul, hiszen egy kis halászhajó a hatalmas óceán hatalmas hullámai között kisebb pont mint egy muslica egy fürdőkádban, és egyszerűen semmi esélye sincs, különösen egy hurrikánnal szemben. Persze vannak a tragédiát megtámogató erőforrások is, nevezetesen például az, hogy a filmben szereplő kis Massachussettes-i kisváros, Gloucester lakói az elmúlt 400 évben több, mint 10 000 embert veszítettek el tengeri viharok révén. Egyszer a Spectrum-on látni lehetett egy filmet a portugál parti halászokról, akik közül igen sokan meghalnak halászat közben, úgy, hogy a vihar hozzácsapja a hajóikat a parti sziklákhoz. A dokumentumfilm forgatása közben is meghalt az egyik halász, aki egyik napon még interjút adott, a következő napon máris ugyanarra a sorsra jutott, mint a többi társuk. Megrázó film volt. Akármilyen tragikus is a dolog, filmen, mármint katasztrófafilmen "nem néz ki olyan jól", mivel túl egyszerű, és legfőbbképp túl gyors maga a tragédia. A Viharzónában, illetve méginkább a film alapjául szolgáló bestseller-ben pont az a teljesítmény, hogy egy ilyen tömör tragédiából egy sok oldalon keresztül olvasható, illetve 2 órán keresztül nézhető történetet bontakoztat ki. A mennyiség tehát már stimmel is, de minőség nem igazán jön létre, mert ez a történet semmi felemelőt nem tartalmaz, és ráadásul semmilyen fordulatot sem. Adva van ugyanis George Clooney, aki egy kicsit lúzer halász, drasztikusan kevesebb halat fog mindig, mint például a kolléganője, Mary Elisabeth Mastrantonio, aki nemcsak szereti ezt a férfit, (plátói módon), de állandóan arra buzdítja, hogy hajózzanak mindig ugyanarra, és akkor ő is meg fog tudni élni, mert neki is lesz halfogás. És akkor Clooney egy ilyen kudarcos halászat után úgy dönt, hogy 2 nap múlva ismét kihajózik, ami a normálishoz képest nagyon korai. De aztán nekivágnak mégis, és az történik, hogy ekkor kialakul egy egész hurrikán. Általában úgy szokott lenni, (legalább is a Balatonból kiindulva), hogy ha közeledik a vihar, mindenki igyekszik vissza a parthoz. A Viharzónában az a találmány, hogy jó messzire elhajóznak, és a vihar mögöttük jön létre, tehát pont a hazatérés válik problémássá. Persze nem kellene hazamenniük, ha véletlenül nem döglik be a jégcsináló gép, ami a zsákmány lehűtéséhez fontos, ha nincs jég, nincs zsákmány. És a kis lúzer csapat úgy dönt, hogy a hurrikánjelzés ellenére nekivágnak hazafelé, bele a közepébe, mondván, hogy meg tudják csinálni. (Eszméletlen.) Persze tévednek, és gyakorlatilag ez minden, ez a történet. Vannak benne különféle színezékek, mint például egy háromfős turistahajó, akik szintén kinnrekednek a tengeren, és helikopterrel mentik ki őket, vagy a helikopteres mentők, akik megkísérelnek levegőben tankolni, csak nem jön nekik össze, és utána őket kell kimenteni, és vannak az Andrea Gail-en játszódó cselekményszínezékek is. Ilynek, hogy hal helyett cápát fognak, és majdnem leharapja egyikük lábát, vagy egyikük véletlenül bezuhan a vízbe, és ki kell menteni, vagy le kell vágni hegesztővel valamit a vihar közepén, amit maga Clooney hajt végre, (ez az egyetlen hősies tette a film alatt), de van egy klasszikus belső harc motívum is, két csávó helyből utálja egymást, és mindig verekedni akarnak.

Amúgy, az igazat megvallva az ilyen hajós filmeket eleve idegenkedve nézi az ember, mert ha vihar van, akkor minek mászkálnak a fedélzeten, amin éppen 50 méteres hullámok csapnak át? Szóval az ilyen fajta feszültségkeltés kicsit béna. Ok, persze van okuk rá, hiszen Clooney kiadta, hogy be kell deszkázni a kormányfülke ablakait, és ezért van, hogy a legénység ott repked a fedélzeten, deszkákkal együtt, (az összes deszkát elröpíti a szél, így az utolsóra külön igyekeznek vigyázni, de az is elrepül, egy emberrel együtt, de az ember persze visszajön). Vagyis, akármilyen hátborzongatóak azok a hatalmas hullámok, akármilyen súlyos, valóban megtörtént tragédiák állnak a történet hátterében, (bár annak leginkább a bestseller adja a hátterét), az egész olyan, mint egy mondvacsinált minikatasztrófa film. Ráadásul rossz belegondolni, hogy egy ekkora hurrikán egy tankhajót egy perc alatt felborít, nemhogy egy minihajót, és rossz abba is belegondolni, hogy egy ember percek alatt megfullad a vízben (még a Balatonban is) vihar esetén, mert a szél a vízszemcsékből egy összefüggő vízfüggönyt kreál, (akár 30-40 cm magasan is a víz felett), így levegőt venni gyakorlatilag lehetetlen. És abba is rossz belegondolni, hogy Clooney-ék legénysége egy darab mentőmellényt nem vett fel, de ez már tényleg elenyészik ahhoz képest, hogy nemhogy egy viharba, hanem egy egész hurrikánba simán belehajóztak, mégpedig direkt. Vagyis a halászemberek, mármint a valódiak tapasztaltságát, illetve ügyességét meghazudtoló ostobaságok tömkelegét követték el, csakhogy végül sikerüljön a tengeren halálukat lelniük a mozinézők kedvéért. Ez szerintünk butaság, de hát hogy beszéljen az ember a Tengeralattjáró rendezőjével? Kicsit megpróbáltak rájátszani a Titanic-ra, de nyilván rosszul álltak hozzá, ugyanis a Titanic-ban például van szerelem, sőt le is fekszenek egymással, itt Clooney és Mastrantonio még csak nem is úgy néznek ki, mint akiknek van egyáltalán valami jövőjük, A Titanic kapitánya fennmaradt a hajón, illetve bezárkózott a fülkéjébe, itt ehhez képest Clooney se ugrik ki a hajóból, de könyörgünk, most nem mindegy, hogy a már 20-30 méter mélyen lévő elsüllyedt hajóból kiugrik vagy nem, hiszen ha kiugrik, akkor is hova jut, az óceán kellős közepére, 50 méteres hullámok közé, mentőmellény nélkül. Mindenesetre nem ez a film legnagyobb hibája, hanem az, hogy ha a szemünk megszokja a csodaszép, illetve félelmetes hullámokat, már nem is értjük, mi került ezen a filmen ennyibe, és olyan, mint egy low-budget, kevésszereplős film.