Hibátlanok Flawless 1999

Kezdjük a végén, kicsit béna volt, mármint a film vége, mert Philip Seymour Hoffman és De Niro ismétlésként hosszú perceken keresztül zongoraleckéket adtak és vettek a feliratok alatt. Olyan volt, mint amikor valaki átesik a ló másik oldalára, a rendezőről itt kiderült, hogy saját meglátása szerint valami hatalmas tettet hajtott végre, a melegek és a nem melegek frontbarátkoztatása terén. Pedig örültünk volna, ha nem így van, ha nem egy "ügyről" szól a film, hanem csak egy történetről. Na mindegy, ez csak öt (kemény) perc volt, a többi azonban egész rendes kis film benyomását tette a nézőre.

Legutóbb Nick Nolte-tól kellett elájulnunk, hogy a Bajnokok Reggelijében női ruhába öltözött, most pedig Philip Seymour Hoffman kellene, hogy legyen az ájuldozás tárgya, hogy milyen profin alakít egy olyan férfit, aki belülről nőnek érzi magát. Ilyen szinten azonban egyikük alakítása sem ejt minket ámulatba. A színészek munkájában ugyanis az a kulcs, hogy "rá kell érezniük" a szerepre, ami kábé annyit tesz, hogy meg kell érteniük az adott karaktert. Ez a megértés általában arról szól, hogy az adott szerepet a teljes komplexitás és a legárnyalatnyibb összefüggések és részletek terén kell megjeleníteni, tehát például számít az, hogy az adott karakter a film melyik pontján miért pontosan úgy reagál vagy viselkedik, ahogyan. Ez a komoly teljesítmény, és nem az, hogy valaki most egy transzvesztitát, vagy travesztitát alakít, meg, hogy milyen jól csinálja, "mert tök hihető". Egy színész egyszerűen bármit el tud játszani, ami a földön létezik. Travesztiták pedig igenis léteznek, szóval nem egy komolya teljesítmény önmagában ezt tenni, ezért nem voltunk direkt elájulva. Ezzel együtt, Philip Seymour Hoffman, csak úgy, mint Nick Nolte, kiemelkedően remek színész, és igen, ebben a filmben is remekül játszott, uralta szerepét, mint kacsa a nokedlit. Philip Seymour Hoffman-ra akkor figyeltünk fel, amikor a Tehetséges Mr. Ripley-ben olyan emlékezetesen alakította a gusztustalan, nagydarab, kegyetlenül racionális agyú amerikai csávót, de előtte már láttuk a Boldogságtól Ordítani-ban, később pedig a Magnóliában, ahol szintén nem volt rossz. Egyik barátunk ekkoriban meg is jegyezte, hogy ezek az ausztrál színészek olyan sokoldalúak, nem esnek egyetlen típus csapdájába, pl. Tony Colette egyik filmben Muriel-t játssza, a másikban Haley Joel Osment anyukáját. Philip Seymour Hoffman is ausztrál, és sokáig ő is sokoldalúnak tűnt, ám mégis, ezzel a mostani szerepével kicsit úgy tűnik, megtalálta a profilját, úgy néz ki, mintha ő lenne a "fura csávók" típusának alapszínésze, akikből kinézhetjük, hogy tömeggyilkos, hogy perverz, vagy hogy éppen galamblelkű, lényeg, hogy nem értjük, mi van a felszín alatt, és ez idegenkedéssel tölt el minket, és ez az "érthetetlenség" ebben a szerepében abszolút kidomborodik.

A filmnek voltak igencsak humoros jelenetei is, melyek Rory Cochrane alakításának köszönhetőek, a fura nevű színész fiatalembert a Zenebirodalom Visszavág-ból ismerjük, ahol a vicces Lucas karakter bőrébe bújt, (később láttuk az Utolsó Keresztapában, de ott nagyon brutális volt). Szóval, "Lucas" barátunk egy helyi drog dealer-t alakít, akit egyre másra hagynak ott a csajai, ő pedig fájdalmát fájdalmas dalokba önti, melyeket maga kísér gitáron. A fordításnak nem sikerült igazán visszaadni e számok szövegének nagyon egyszerű stílusát, pedig egyszerű lett volna, a rímeket pl. teljesen el lehetett volna felejteni. Pár perce történt mondjuk, hogy a Mr. Z pénzét a film eleje óta behajtani vágyó bevándorló maffiózók éppen rá gyanakodtak, mivel az épület gondnoka jelentette Mr. Z-nek, hogy a srác sokat költ mostanában. Elkezdték tehát jól megverni, majd "Lucas" elárulta, hogy neki dealer-kedésből van pénze, amire fel még jobban megverték. Ezek után, amikor a földön volt, a lány, az akkori barátnője közölte, hogy szakít, mert hogy szó nem volt drogokról, és még jól bele is rúg. A jelenet után "Lucas" ott ül a szobájában és penget, és azt énekli: "És amikor a földön voltam, belém rúgott..". Egyszóval vicces karakter.

Voltak a filmnek határozottan szomorú részei is, amikor pl. Robert De Niro félig (fél oldalára) lebénulva otthon ül, és nem veszi fel a telefonokat, egy gyógyszeres üveget sem tud kinyitni, és konkrétan meg is akarja magát ölni a pisztolyával. Még szomorúbb, amikor az orvosnő meglátogatja, és kérdi tőle, hogy szeretné-e, ha a fiziko-terapeuta házhoz jönne. A magány és a kiszolgáltatottság túlmegy minden ismert szinten. Ugyanakkor a film nem egészen erről szól, mindez csak körítés.
A nyomor és a szenvedés csak hátteret jelentenek, és a film megpróbál ezekkel rendesen humorizálni is. Viszonylag kevés sikerrel, mivel most vagy humoros egy film, vagy Taxisofőr. Az az érzésünk, hogy ez a "körítés" dolog onnan jön, hogy valami speciális környezetet akartak teremteni a travesztita férfi bemutatásához, mintegy "az élet sűrűje" formájában, és persze abban az értelemben, ahogy De Niro az imént említett Taxisofőrben az "utcák szemétjéről" beszél.

Adott tehát egy különleges környezet, mégpedig abból a célból, hogy az alaptörténet (Robert De Niro énekleckéket kell, hogy vegyen Philip Seymour Hoffman-tól, mert egyedül ez segíthet a lebénulásán) hátteréül szolgálhasson. A lebénulást pedig úgy szerezte, hogy amikor a film elején egy csávó az elrabolt pénzzel rohangált, keresztül kasul az épületben, (Mr. Z pénzével), De Niro, mint ex. biztonsági őr, fogta szépen a pisztolyát, és igyekezett a helyszín felé, ahonnan a lövéseket hallotta, de mielőtt bármit is tehetett volna, kapott egy szívrohamot. A komoly üldözés, meg az, hogy két embert is lelőnek, mégpedig elég brutálisan, megintcsak a majdani énekleckék hátteréül szolgál, szóval ideje végre megvizsgálni, hogy mi olyan különös ezekben az énekleckékben. Ez pedig nem más, hogy Robert De Niro, fél oldalára bénán, esetlenül erőlködik, hogy sikerüljön kiénekelnie egy olyat, hogy "do-re-mi-fa". És az, hogy ő, mint teljesen melegség-ellenes idős férfi éppen egy meleg fej segítségére van rászorulva. A segítség nyújtása és elfogadása ebben a szituban, illetve ebben a filmben a kulcs dolog, a többi csak háttér. Idáig még felfogható úgy is, mint egy fajta tanmese, az viszont szinte érthetetlen, hogy miért kell ennek a segítség-dolognak az előterébe helyezni egy meleg szépség-királynő választással járó felvonulást, aminek a neve az, hogy "Hibátlanok". Talán csak a cím kedvéért? Vagy hogy a filmnek sikerüljön bemutatni egy igazi meleg környezet-ábrázolást? Habár, hogy pontosabbak legyünk, nem is a melegség a lényeg, hanem a "cross-dressing", a nőnek-öltözés. Talán éppen ezt hivatott kihangsúlyozni a meleg republikánusok bemutatása, akik férfiruhába öltöznek, (és napközben dolgoznak), akikről Philip Seymour Hoffman karaktere jól meg is mondja a véleményét, hogy (finomítva) "álszentek". Ha egy felvonulásról van szó, akkor ám legyen, legyen Philip Seymour Hoffman karakterének igaza, hogy nem feltétlenül fontos rendes férfiruhában, öltönyben felvonulniuk, ugyanakkor, fura, hogy miközben a világban a melegek és leszbikusok (ugyanúgy, mint a heteroszexuális fejek) elsősorban dolgoznak, és élnek, másodsorban pedig azok, amik, illetve szexuálisan csak másodsorban nyilvánulnak meg, ebben a filmben a nőnek öltöző férfiak gyakorlatilag semmi mást nem csinálnak, mint nőnek öltöznek, és ruhavarrásokból, énekleckékből tarják el magukat. Mindezzel kapcsolatban máris két kérdés merül fel. Vajon ezért van szüksége ennek a filmnek egy abszolút lepattant szociális környezet háttér gyanánt, hogy ne is tűnjön fel, hogy nőnek öltözött karaktereink gyakorlatilag semmit nem csinálnak? A válasz: "valószínűleg igen". A másik kérdés pedig az, hogy vajon ez a nőnek öltözés úgy akar-e megjelenni, mint a melegség ultra radikális vonala? Úgy értve, arról lenne szó, hogy "amíg a melegek normális hétköznapi életet élnek", illetve normálisan beilleszkednek a társadalomba, addig a travesztiták nem alkusznak, és napközben is nyíltan vállalják, azt, amik, illetve aminek magukat tartják, hogy "nők"? Mert ha igen, akkor tényleg eléggé érdekes problémáról volna (illetve esetleg van is) szó, mivel az összes ember úgy öltözik, ahogy a munkaadójának illetve a munkahelyének megfelelő, és nem úgy, ahogy "jól esik nekik", ráadásul szinte az első rendű szempont, hogy semmi szexuális töltete ne legyen, helyette max. esztétikai élmény. Vagyis, ha egyszerűen közelítjük meg a kérdést, hamarabb lesz lehetséges, hogy bárki bármilyen cuccban megjelenhessen a munkahelyén, mint az, hogy bárki ellenkező neműnek öltözhessen be ugyanott. (Egyébként, ez csak úgy eszünkbejut fura, hogy egyetlenegy nőt sem láttunk férfinak beöltözve.) Márpedig dolgozni mindenkinek érdeke, és ha egy mozgalom, pl. a nőnek öltözés mozgalma társadalmi elismerést akar kivívni magának, fontos lehet, hogy tagjai a társadalom perifériájáról elinduljanak befelé, amihez persze megintcsak fontos a "megfelelő" megjelenés. Egy régebbi, valóságban megtörtént eset jut az eszünkbe, ami korántsem veszítette aktualitását, egy fiatal férfi első munkanapján, Londonban egy Bankban, megjelenik a méregdrága öltönyében, és az első munkanap elég jól is sikerül neki, mint ahogy ezt a főnöke közli is vele. De azt is hozzáteszi, hogy reméli, hogy megfigyelte, hogy itt mindenki a barna sötétebb árnyalataiból választ magának öltönyt, és reméli, hogy amilyen hamar ez lehetséges, ő is ezt fogja tenni, mondjuk már holnap.

Visszatérve a filmhez, látható, hogy Robert De Niro lebénulása és a lepattant környezet miért szükséges, ez levon a film dramaturgiai színvonalából, de azzal együtt egy abszolút kellemesen nézhető film, (a feliratokat nem szükséges végigszenvedni). Az pedig, hogy drámai elemek össze vissza keverednek illetve szeretnének keveredni a viccesekkel, (hogy csak a két legdurvábbat említsük, amikor a brutálisan meggyilkolt lány hamvait a gengszterek kiszórják Philip Seymour Hoffman nylon zacsijából, majdnem nevetünk, ami súlyos, amikor pedig a portás anyjának protézisét a földre dobják ugyanezek a fejek, az megintcsak nem egy átgondolt jelenet) a film történetében rejlő dramaturgiai ellentmondásokból adódhat, amiket közvetlenül magától a témától örökölt.

-bob-