Bajnokok Reggelije Breakafast of Champions 1999

Kábé két éve merült fel hírként, hogy a Bruce család, illetve a Willis a fantasztikus Wonnegut könyv megfilmesítésére készülődik. (Csakúgy, mint a Bérgyilkos a Szomszédom esetében, a producer itt is David Willis). A Bajnokok Reggelije olyan könyv, amin eddig mindenki csak nyert, aki olvasta egy életre szóló élményt, aki pedig nem olvasta egy remek lehetőséget, hogy az élet egyik legjobb desszertjét, ezt a minden képzeletet felülmúló regényt első ízben olvashassa el valamikor a jövőben, szemben azokkal, akik már csak másodszor, esetleg hetedszer-nyolcadszor utazhatják keresztül magukat a remekmű oldalain, és az első olvasás élménye gyakorlatilag már a múlté.

Igen, egy régi szép nap, (vagy kettő, de általában mindenki egyszerre olvassa el, mert letehetetlen), amikor mit sem sejtve felüti az ember az első oldalt.

Kurt Vonnegut tényleg nem akárki, (persze valami azt súgja, hogy a Csapnivaló olvasói számára ezt különösebben nem kell részletezni), ami például a Bajnokok Reggelijét illeti, egy az egyben úgy tűnik, hogy végre valaki tényleg kihasználta a regényírásban rejlő összes lehetőséget, amit persze úgy is mondhatunk, hogy ez a valaki olyan lehetőségeit hozta létre a regényírásnak, amikről korábban álmodni sem lehetett. Az egész regény egy hatalmas "trip", a teljes és teljesen folyékony szabadság közegében. Korábban, ha valaki elrugaszkodott a realitások, illetve a realista stílus talajától, az máris sci-finek minősült, vagy "fantasy"-nek, Vonnegut azonban ennél sokkal komolyabb dolgot hozott létre mind regénye személyében, (amit ötvenedik szülinapjára írt saját magának), mind a regényében alkalmazott művészi szabadság formájában. Igen, egy hatalmas, nagyon intenzív "trip"-ről van szó, csakhogy ennek a tripnek esze ágában sincs elrugaszkodni a valóságtól, illetve persze van, de az történik, hogy ez a hatalmas és briliáns elrugaszkodás gyakorlatilag ont a realitásokhoz röpít fel minket, egyedül maga a realisztikus stílus válik le menetközben. A műfaj igazi jellemzője a szürrealizmus, mégpedig a szó kifinomult értelmében. Kezdetben ugyanis a szürrealizmus az esernyő és a varrógép találkozását jelentette, vagy a műszőr és a teáscsészéét, vagy Dali-t, vagy Bunuel-t. Ugyanakkor, miután a szürrealizmus kiélte zsenge fiatalságát, a művészet és az emberi ábrázolás történelmének felszíne alatt további komoly fejlődéseken ment keresztül. Persze nem arra gondolunk, ahogyan Ginsberg szabadon társította a gondolatait szürreálisnak nevezett verseiben, úgy értjük a szürrealizmus kulcsa pont nem az, (mint a kezdeti stádiumában), hogy szürreális módon hoznak létre ábrázolásokat, (képek, filmek, szövegek, regények), hanem az, hogy az alkotók, (ábrázolók), elvetik a szokásos ábrázolásmódokat, illetve eszükbe sem jut használni azokat, és így az ábrázolás elveszíti az egyszerű leírás- vagy esetleg listajellegét. Így, amit az alkotó a befogadó felé közvetít az nem valaminek a realisztikus lenyomata, hanem maga az a valami, vagyis maga az élmény. (Arról van tehát szó, hogy hagyományosan mindenki pl. faxon küldött el mindent, gondolatokat, szövegeket, tejesüvegeket, de még akár strandolásokat is, a felszín alatt megérett szürrealizmus azonban agy-agy közötti kommunikációt valósít meg, és nem is közvetít, hanem konkrétan azt teszi elérhetővé mások számára, amit megél, ami a fejében van, tehát magát az élményt.) Az ilyen újfajta szürrealizmusnak már nem a létrehozási módja szürreális, hanem a végeredménye. Igen, valami olyat kapunk, ami nem igazán fér bele a megszokott képbe, ránézünk, és arra gondolunk, "vajon hogy az ördögbe juthatott ilyen valakinek az eszébe?". Pedig egyszerű a szitu, az illető szürrealista ember nem valami hagyományos értelemben vett közlést valósított meg, hanem közvetlen hozzáférést biztosított más embereknek ahhoz, ami a fejében van. És amíg a Ginsberg féle szürreál versírás mintha arról szólna, hogy valaki valamilyen szer hatására furán összekavarta a gondolatait, és furán fejezi ki magát, addig az igazi, kifejlett és kifinomult szürrealizmus ezt már csak pl. zagyva beszédnek tekinti, hiszen ott egy hagyományosan működő elme és egy szer találkozott, és nem az agy ugrott fejest saját magába, ahogyan azt az igaziak csinálják.

Magyarországon a legkiemelkedőbb szürrealizmust mindenképp az egykori A.E. Bizottság zenekar szövegei jelentik, azon belül is talán feLugossy Lászlóéi, bár nyilván butaság így lebontani. feLugossy szövegeiről folyton kiderül, hogy alkotójuk konkrétan gondolt valamire, és nem csupán érdekes szavakat akart beleszőni a szövegekbe. Amikor pl. egy ilyen fordulattal találkozunk egy szövegtengerben, hogy "gyorsírni, gyorsírni, nem szájbarágni", akár biztosra is vehetjük, hogy az alkotó konkrétan részt vett gyorsírási tanfolyamon, és hogy ez egy kép, mint egy film éppen soron következő snittje, ami egyszerűen odakívánkozott. (mert az a szürrealizmus lényege, hogy nem létrehozzák az alkotók a produktumot, hanem inkább rábukkannak, és hagyják, hogy előjöjjön, sőt segítenek is neki, és a legnagyobb segítség éppen az, hogy nem szólnak bele, nem viszik bele az egójukat, csak az énjüket, azt, amik ők valójában, a rájuk rakódott egzisztencia, személyiség nélkül, tehát eredetiben).

Lényeg, hogy a szürrealizmus a legreálisabb ábrázolási módszer, és talán nem is azért nevezik szürrealizmusnak, mert az ábrázolás végeredménye szürreális, hanem mert ez a szürreális végeredmény meglepő módon ismerős, illetve reális érzetet kelt bennünk, és ez azért tényleg szürreális. (Értsd: évszázadokon keresztül próbálkoztak minél high fidelity-bb, valósághűbb módon ábrázolni pl. az embereket festményeken, és akkor jön egy Paul Klee és egy gyerekes vízfestménye komolyabb hatást tesz ránk, pedig nem is olyan, mint egy fénykép).
Kurt Vonnegut eme regényének megfilmesítése egyébként pont ilyen aggályokat ébreszt a rajongóiban, hogy hogyan képezhető le filmre e szerteágazó, emocionális, szubjektív szerteágazó és komplex "trip"? Hiszen a film, csak úgy, mint a fotó egy merőben anti-szürreális ábrázolási forma. Szinte még az sem tűnt volna rossz ötletnek, hogy rajfilm formájában lásson napvilágot ez a fantasztikus regény, mert az a műfaj legalább hasonlít a szürrealizmusra. A másik aggálya a Vonnegut, illetve Bajnokok Reggelije rajongóknak pedig az, hogy egyáltalán miért kellene ennek a remek regénynek filmen napvilágot látnia? És itt egy konkrét eldöntendő kérdéssel találjuk szemben magunkat, nevezetesen, hogy Vajon Bruce Willis-ék mire gondoltak? Hogy annyira szeretik ezt a regényt, hogy jó lenne filmen is megcsinálni, vagy azt gondolták, hogy annyian szertik ezt a könyvet, hogy ha megcsinálnák filmen biztos nagy siker lenne. És talán ez a legfontosabb kérdés, amit persze mindenki maga dönthet el, de mi örülünk, mert úgy tűnik, az első verzió van érvényben.

Ez abból derül ki, hogy láthatóan nagyon sokat törték a fejüket a film összes apró részletén, ennek megfelelően egészen szépen is van fényképezve, másrészt a színészek játéka, Nick Nolte-vel az élen szintén a lagapróbb részletekig kidolgozott, feltupírozott teljesítménynek tűnik. Ráadásul a regényben meghúzódó "story-line" filmbe való átemelésére is komoly műgondot fordítottak. Tényleg olyan, mint egy kiemelkedő minőségű műfordítás, hiszen érzékenyen ügyeltek arra, hogy a film nézése során kábé ugyanazt a tripet, ugyanazt az utat járd be, mint a regény olvasása közben. Dwayne Hoover, helyi autókereskedő kezdi kicsit rosszul érezni magát a film elején, ugyanekkor Kilgore Trout, egész életében sikertelen írót meghívják felolvasó estre, ugyanebbe a városba, hogy a film végén Kilgore Trout megvilágítsa Dwayne Hoover elméjét egy scif-finek álcázott írásával, amit Dwayne (Bruce Willis) a szálloda halljában úgy olvas el, hogy beiratkozik egy keresztény gyorsolvasó tanfolyamra, s így csak percekbe telik neki a többszáz oldal végigolvasása, (Vonnegut ügyel a részletekre, hogy minden stimmelje, ugyanakkor folyamatosan érezteti, hogy egyrészt a lényeg a lényeg, másrészt pedig mi az ő regényének világában vagyunk, és itt őneki tejhatalma van, szó szerint azt csinál, mit akar). Dwayne ettől a regénytől megvilágosodik, és rájön, hogy a körülötte lévő emberek gépek, és hogy ő a világegyetem közepe. Szóval ez volna a story-line, és mellesleg ez a film elsőszámú gyengéje. A regényt olvasva ugyanis ez a fenti pár mondat csak egy nevetséges tartalmi összefoglalónak tűnik, amin a Vonnegut rajongók csak nevetnek. De hát nincs mit tenni, hiszen ha az egész könyvet filmre akarná valaki tenni, az lenne vagy 15 órás, és belekerülne vagy 15-ször annyiba, mint a Titanic.

Így ez a filmecske, amit most eredményül kaptunk, körülbelül úgy aránylik a regényhez, mintha az Ötödik Elemet videón néznénk egy feketefehér tévéképernyőn, Észak Koreában, koreaiul szinkronizálva, valamikor 1920-ban, egy sátorban, a délutáni kánikulában. Mégis szimpatikus film, tehát, (árral szemben) hajlanánk arra, hogy azt mondjuk, jó film, mivel a regény folyamából "kiragadott" képek és jelenetek nem összevissza vannak feltűzdelve a film gerincére, hanem egy koherens, figyelemreméltó atmoszférájú történet-folyam jön létre még a vásznon is. Ezzel együtt, be kell vallani, ez a film leginkább úgy néz ki, mint az Amerikai Szépség és a Truman Show, vagy a Pleasantville találkozása, s mint olyan, nem tűnik kimagasló teljesítménynek. Plusz, az is elmondható, hogy az egész film borzasztóan sztereotíp, például Kilgore Trout személye, (akit Albert Finney oly remekül alakít) egy közhelyes kép egy eldugott íróról, mint ahogy az egész film olyan, mintha egy műanyag amerikai verziója lenne az eredetinek, a sarkok mentén szépen lekerekítve. Ami a regényben mozgalmas konfliktus, az itt sima állókép, ami a regényben gondolat-folyam, az itt egy kivonatolt valami. És legfőbbképp az fura a filmben, hogy igazi, eredeti művészfilmes elemek nem igazán szerepelnek benne, amitől az egész film teljesen a megszokott Hollywood-i stílust képviseli. Művészet a filmbe leginkább a regényből szivárog be, meg a szereplők játékából. (Művészeten azt értjük, hogy a járt utat egy járatlanért félretenni, hogy valami olyat csinálni, amit korábban még sehol nem láthattunk). A regény vége felé például egy nagyon komoly csúcspontot képvisel az a rész, amikor az író végül beleírja saját magát is a történetbe, ahogy New York-i szobájában ül, valamint elmondja, hogy amikor Kilgore Trout lábszáráról írt, valójában az apja lábszárát írta bele. Ez tényleg egy nagyon komoly rész, azon felül, hogy a regényírás korlátait itt végképp keresztülhágta, szép is és megható is, és egy nagyon komoly élményt közvetít. Nagyon jó lett volna ezt, vagy bármi mást ilyen különleges módon ábrázolva látni a filmben, például zenét hallani, és roncsolt feketefehér képeket nézni, és közben az író szavait hallani, vagy valami. Egy szó, mint száz, valami jelenet, ami világossá teszi, hogy nem egy közönséges filmet nézünk nagyon jó lett volna, és akkor talán többet is elmondhatnánk, mint hogy egy nem közönséges regényből készült filmes adaptációt látunk, esetleg azt mondhatnánk, hogy egy nem közönséges filmet látunk. De sajna, nem ez a helyzet.

Filmfőiskolásoknak, ínyenceknek azonban így is ajánljuk, mert van benne valami, és mert a világon a legeslegjobb dolog moziba járni.

-zé-