28 Nap 28 Days 2000

Néha a vártnál is jobban sikerül egy film, és akkor minden okunk megvan, hogy örüljünk neki. Ilyen kellemes meglepetés most a 28 Nap, "az új Sandra Bullock-os film".

28 nap, a cím kevésbé izgat fel minket, mint az a tény, hogy Sandra Bullock ismét a színen van és mi láthatjuk őt. A Hálózat Csapdájában egy életre a fő kedvenceink közé emelte őt, és a jól sikerült Féktelenül 1. után még a sokkal kevésbé sikerült a Féktelenül 2. sem tűnt unalmasnak. Aztán jött a Majd Elválik, ami szinte egy külön öröm volt, mert végül is egy egészséges kis filmecske volt, majd jött Ő és Ben Affleck, Mint Hurrikán, és annyira örültünk neki, mármint Sandrának, hogy ez meg is látszik a filmről írt akkori kritikánkon. Lényeg, hogy ebben a filmben végre ismét az eredeti Sandra-t üdvözölhetjük, illetve végre egy film, amiben Sandra ismét egy igazi, neki való tartalmas és komplex és nehezen sem felejthető szerepben tűnik föl.

A 28 Nap (legalább is a papírforma szerint), egy alkoholistás film. Két konkrét elődje van, a Ha A Férfi Igazán Szeret, Andy Garcia-val és Meg Ryan-nel, amely film határozottan jó volt, mi több, sok ember könyvespolcán ott sorakozik VHS kazettán. A másik nagy előd, a Las Vegas, Végállomás, amelyben Nicolas Cage egyenes vonalban halálra alkoholizálja magát, és amely egyáltalán nem volt egy üdítő film, sőt, direkt kellemetlen emlékeket hagyott akkori nézőiben.

A 28 Nap, szerencsénkre, egészen más, nemcsak komoly, de üdítő, vicces, vidám, ráadásul direkt tartalmas is, és mindezek egyszerre teljesülnek. Mindezt úgy éri el, hogy (ellentétben a Las Vegas, Végállomással) nem veszi adottnak a film elejétől kezdve, hogy a főszereplője alkoholista és kész. A film egyszerűen a 28 napos elvonó kúrát mutatja be, hogy hogyan ment rajta keresztül Gwen Cummings, New York-i írónő (Sandra Bullock). Persze így megint nem hangzik valami lélekemelően, pedig a film az. Ez most a legnagyobb "gyógyulás film", Steven Seagal Ölve Vagy Halva c. filmje óta, amiben 7 évig tartó kómából küzdötte vissza magát.
Kezdetben ott mászkál az intézet kertjében, és még aki soha nem szívott el egy szál cigarettát sem, az is átérzi, mennyire szeretne rágyújtani. Ott kóvályog, mint egy partra vetett hal, mert a trafikban elfogyott a cigi, és amikor azt mondja, hogy "de sok embernek nagyon is fontos a cigi", a trafikosnő azzal érvel, hogy talán éppen ezért fogyhatott el.
Később fekete cuccaiban lejön a csoport többi tagjai közé, akik öt dolláros alapon fogadást kötöttek rá (ahogy az újakra mindig), hogy milyen drogokat használ. Legfőképp alkoholt, ami ezen a helyen persze nem enyhítő körülmény, de szokott tablettákat is beszedegetni, és egyszerűen elképesztő az a jelenet, amikor egy hirtelen elhatározással kidobja a becsempészett tablettáit, majd kisvártatva, a vihar kellős közepén mégis elkezd leereszkedni a ház falán, meg egy fa ágán, hogy összeszedje az elpazarolt kincsét. A film vége felé pedig érkezik egy új nő, és Gwen megnyeri a fogadást, és mellesleg ez a nő pontosan úgy viselkedik, mint kezdetben Gwen, és így olyan, mintha kívülről látná magát. A Trainspotting óta nem láthattunk ehhez foghatót. És ugyanúgy, ahogy a Trainspotting, ez a film is egy olyan túrát kínál, amiből mindent megkapsz, amit az illető drog "tud", anélkül azonban, hogy károsulnál, és így persze mindenki jól jár.

Gwen kezdetben utálja a csoportját, és mindent és mindenkit, és Sandra Bullock ezt (is) nagyon jól játssza. Éjszakánként nem tud aludni, de ez részben annak is köszönhető, hogy szobatársa, Andrea lámpaoltás után folyton csokit kajál, mint ex heroinista, és a legfurább, hogy mindezért nem sajnáljuk, nem komoly és megrázott arccal nézzük a film jeleneteit, hanem jókat nevetünk, de anélkül, hogy direkt vígjátékról volna szó. A film műfaja inkább az, hogy "rendes film", mégpedig sok humorral, de élet is van benne, illetve szomorúság is, de ez sem elvesz a filmtől, hanem csak hozzáad.

Gwen ott szorong összegubózva, és azon "mozizik", hogy mi mindent csinált úgy, hogy nem is emlékszik rá.
A filmben mindez remekül van megvalósítva, az emlékképeket sima videóval vették fel, és már ezért a húzásért a Director of Photography (Declan Quinn) külön dicséretet érdemel, persze nem az ötletért, hanem azért, hogy ilyen profin és hatásosan csinálta meg. Ahogy az alkohol távozik Gwen szervezetéből, úgy ugranak be neki az emlékei, beleértve a gyerekkorát, és amit látunk az nem vidám. Mégsem szomorkodunk, hanem izgulunk, testvérével, Lily-vel és anyjukkal szánkóznak, és az anyjuk iszonyatosan részeg. Tök gyorsan siklanak, kivágódnak az útra, majdnem elüti az egész családot egy autó, a néző haja az égnek áll. És persze nemcsak a gyermekkori képek, de a film elejét képező esküvő képei is beugranak neki. Nővére, Lily esküvője, és Gwen olyan pohárköszöntőt mond, mintha ő lenne miszter Waczak, elképesztő és egyben szánalmas, mégis mit csinálunk, mi, nézők? A széksorok alá nevetjük magunkat, de anélkül, hogy a film egy kicsit is veszítene komolyságából, dicséret a női rendezőnek, Betty Thomas-nak, de miért is rendezte volna férfi a filmet, amit eleve két nő írt, Amy Pascal, (aki mellékállásban a Columbia Pictures elnöke) és Susannah Grant.

Gwen Cummings, már a neve is jól el van találva, és ha egy ilyen népszerű színésznőnek, mint Sandra Bullock ilyen jó új nevet sikerül adni, az valahol arról árulkodik, hogy a forgatókönyv tényleg rendesen el van találva. Bullock persze előadhatja a már szinte hozzánőtt legjobb magánszámát, hogy ott lóg a telefon végén, és segítséget kér, és egyedül van, mint valakinek az ujja. A Hálózat Csapdájában-ban az anyját hívta fel végső kétségbeesésében, hogy igazolja őt a digitális személyazonosság-manipuláció kellős közepén, de az anyja, mint akut Altzheimer-kóros személy, persze aligha segíthetett. Most is egyedül van, és a nővérét hívogatja, aki, azok után, amit Gwen az esküvőjén művelt, aligha sanszos, hogy megteszi neki, amit kér, bár ő is átmehet egy fejlődésen. Gwen tényleg teljesen egyedül van, saját magával, és ez a legrosszabb, de egyben a legjobb is, mert láthatjuk, ahogy a semmiből építi fel (újra) az életét, izgalmakon és humorokon, na és persze fájdalmakon keresztül, és mi nézők nagyon jól járunk. A kényelmes székeinken ülve a kisujjunkat sem mozgatjuk, és mégis akkora utazáson vehetünk részt, hogy magunk is meglepődünk.
Ez az utazás ott kezdődik, hogy Gwen az elrontott esküvőről egy limuzinnal távozott, amit csak úgy elkötött, és a vezetési stílusában nem volt semmi sikkes, és amikor vérző fejjel kiszállt az autóból, amellyel egy egész kertet romba döntött, nemcsak a Director of Photography teljesítménye kápráztat el minket (egy gyönyörű telefoto felvétellel), de egy olyan mélyre lecsúszott embert látunk, hogy azt gondoljuk, innen aztán nehéz lesz feljutni, ebből aztán nehéz lesz kimászni, ha egyáltalán lehetséges. Végül a roncs nő, a vérző fejű Gwen a földre zuhan (színész ennyire kínos szerepet talán még nem játszott el, legalább is nem ennyire élethűen), és innen indul a film, a 28 nap. Érdemes belegondolni, hogy ha ez egy magyar film lenne, mennyire egyhangúan lehangoló jelenetek töltenék ki a következő másfél órát. De itt nem így történik, sőt!
Amikor kijövünk a moziból esetleg az a fura érzésünk is támadhat, hogy szeretnénk visszamenni, hogy megnézzük mégegyszer, de még jobb lenne oda visszamenni, ahol Gwen volt, és végigcsinálni az egészet újra. A jó filmekbe a néző szívesen beleképzeli magát, de ez mégiscsak egy alkohol elvonó kúráról szól, hogy lehet hát ez?

Először is úgy, hogy ez egy nagyon jó film, másrészt rájövünk a filmből, hogy nem létezik egészséges ember, mindenki valamilyen drog rabja, legyen az munka (innen jön a szó, hogy workaholic), autó, telefon, vagy egy szappanopera, vagy bármi, de tényleg bármi, (a Csapnivaló és Olvasói például minden bizonnyal film-függőek). Mindenki függő, mindenki egy súlyosan lebetonozott vágányon halad, és csak képzeli, hogy képes lenne valamin is változtatni, lásd Gwen barátja, akit jobban lehet sajnálni, mint Gwen-t. Gwen és társai (buta módon) olyan függőséget választottak, amiből kénytelenek kilépni, de amikor kilépnek, és még nem szerezték be a következő kötelező függőségüket, egy időre olyan tiszta állapotba kerülnek, hogy mindenki csak irigyelheti őket, a föld összes lakója, mert olyanok ezek az emberek, mint akik kiszabadultak a Mátrixból és most nagyon jó nekik.

-skót-