|
|
A Világ Második Legjobb
Gitárosa
Sweet and Lowdown 1999
Élt a 30-as években egy egészen jó gitáros, Emmet Ray, illetve nem is
élt, csak Woody Allen találta ki, a filmje kedvéért, és az ő életét kísérhetjük
végig, majdnem az omegáig. A film a jól bevált tévés portré-film műfaját
imitálja, amikor ugye visszaemlékeznek, meg minden. Az első komolyabb
visszaemlékező maga, Woody Allen, ő avat be minket Emmet Ray világának
részleteibe. A legfontosabb részlet Django Reinhardt, akihez képest Emmet
Ray csak a második legjobb gitáros a földön, és amikor Emmet meglátja
őt, elájul, vagy ha megtudja, hogy a közelben van, rögtön, akár a tetőn
keresztül is megpróbálja elhagyni a helyszínt.
Vicces alaptörténet,
nagyon profi színészi munkával, Sean Penn részéről, aki ugye a főszereplő,
és mint olyan Emmet Ray megformálásáért felelős. Sean Penn egyszerűen
"kész van", teljesen belepörgött ebbe a szerepbe, eszelősen komolyat játszik,
csak úgy serceg a vászon vetítés közben. Az ellentmondásokkal terhelt
sztárszemélyiség ennél élőbb már nem is lehetne. Macho és gonosz, a nőkkel
kegyetlen, közben tök aranyos fej, ahogy kiviszi a haverjait (és nőit)
vonatokat nézni, mármint tehervonatokat, plusz, ha már ott vannak, ugyanott
lehet patkányokra lőni is, és ez a két legkedvesebb dolog az életében.
Tulajdonképpen egészen jó, Woody Allen film lenne, ha nem lenne az a sok
gitározás benne, mint töltelék. A gitározás egy idő után már szinte kínzást
jelent a nézőnek, és ahogy Emmet rákezdi megint, tudjuk, hogy ismét szünet
következik, egy durva kiesés film nézése során. Gitározás nélkül olyan
40-45 perces lenne max, viszont az egy tűrhető 45 perc lenne. Olyat persze
soha senki nem mondana egy jobb fajta Woody Allen filmre, hogy nem érdemes
megnézni, hiszen biztos, hogy eredeti élményt jelent, valami olyat, amit
eddig nem láthattunk, vagyis nem arról van szó, hogy bárkit is lebeszélnénk
a filmről, csak arról, hogy gitározás nélkül sokkal jobb és rövidebb,
és kevésbé unalmas is lenne.
Woody Allen
nagyon jól kiaknázta a fiktív életrajz műfajában rejlő lehetőségeket,
szinte rutinosan görgeti előre Emmet életét, mintha a kisujjából rázná
ki. Benne van ebben a rutinosságban a 65 éves, és amúgy is fanyar humorú
Woody Allen élettapasztalata. Mármint nemcsak konkrétan, hogy "sokat látott",
hiszen bárki olvashat meredek dolgokat a sztárok magánéletéből, nem kell
konkrét élettapasztalat. A Woody Allen-i látásmódban, amivel az Emmet
Ray figurát mozgatja, az a legspeciálisabb, ahogyan érezteti velünk, hogy
nem szeretetből vagy tiszteletből veszi komolyan Emmet Ray történetét,
hanem pusztán azért mert vicces.
|
|
És azt is végig érezni lehet, hogy ez nem az a fajta történet, aminek
például megható a vége, vagy ahol lehull a lepel, vagy miután szépen körbejártuk
Emmet Ray életét, egy szép búcsúpillantást vetünk majd rá, és érezzük,
"ezt az embert most már tényleg megismertük". Ebben a filmben Emmet Ray
egy teljesen esetleges figura, és miután vége a filmnek, úgy elfelejthetnénk,
mint egy embert, aki éppen csak elment mellettünk az utcán. De nem felejtjük,
mert végig lekötötte a figyelmünket abszurd és vicces élete, és ha direkt
nem is kedveltük meg, és ha untuk is a gitáron való prüntyögését, akkor
is mindenképp kellemes emlék marad a neve.
Emmet Ray egy
amolyan gyűjtő-medence, egy olvasztó-tégely, amibe a sztárok (azon belül
is elsősorban férfi-sztárok) összes ismert allűrje belekerült. Egy átlagos
és tipikus sztár, egy szürke eminenciás, aki ráadásul a 30-as években
élte fénykorát, így mára már, még ha tényleg élt is volna, akkor sem zavarna
semmi vizet. Ez a jelentéktelenség, illetve az, hogy a világ menetében
csak annyi változást idézett elő Emmet teljes élete, hogy néhány zakóba
öltözött férfi, pár darab évtized elteltével különféle poénokat mesél
róla a kameráknak, ez teljesen Woody Allen-i, és teljesen fanyar és teljesen
humoros és ez ennek a filmnek a lényege.
Olyan figura ez az Emmet Ray, mint "a rendőr", vagy "a skót", akiről külön
csoportban gyűjtik a vicceket, az Emmet vicceket, és maga a film olyan,
mintha az Emmet-es viccek gyűjteményéből lenne egy kisebb fajta válogatás,
némi időrend-szerűséggel fűszerezve.
Például Emmet
és a haverja leugranak a partra csajozni a hétvégén. Emmet lestipi-stopizza
a kisebb és csinosabb csajt, akiről hamar kiderül, hogy néma. Emmet iszonyatosan
bunkó vele, később azonban élete legjelentősebb szerelmeként gondolhat
rá, de a bunkóságán ez sem változtat. Mint egy vicc, vagy legalább is
vicces sztori. Ilyenekkel van tele, de sajnos az egész tényleg nagyon
unalmas. Talán a sok gitározástól, talán azért, mert elégé sok sztár életét
ismeri manapság az ember, és mert ilyen szinten annyira nem hatják meg
a 30-as évek. A Woody Allen skálán mérve, ha a Lövések a Broadwayn, és
az Agyament Harry 10 pont, akkor A Világ Második Legjobb Gitárosa, úgy
tűnik, olyan 3-4 körül érdemelne pontokat.
-floyd-
|