Csapás a Múltból
Blast From The Past 1999

Hát ezt az embert meg honnan menesztették? Az elmúlt 35 évet (egész életét) egy atombunkerben töltötte, és csak most mászott ki a föld alól.
Lényegében ez a filmben az alaphelyzet, és nem is hangzik rosszul. Persze nem egy Kő-Bunkó jellegű vígjátékról van szó, hanem egy annál sokkal vidámabb történetről, egy normis, egész estés szórakozásról, amit egészen szellemesen megírt forgatókönyv tesz lehetővé.

A film a vidám hatvanas évek, egészen pontosan 1961 elején kezdődik.
Vidám társaság gyűlt össze a Webber család házában, frissítőket ittak, és televíziót néztek. Ám ekkor a néhai Kennedy Elnök fontos bejelentést tett a Disznóöböl-beli válsággal kapcsolatban, hogy felszálltak a bombázók, meg ilyenek, és a család feje, Christopher Walken cselesen rábeszéli a társaságot, hogy inkább otthonaiban nézzenek tévét az este további részében, és ahogy kiteszik a lábukat, rögtön hozzálát a tennivalókhoz. Mármint a tennivalókhoz, atomháború idején. "Drágám, a vacsit már odalent fogyasztjuk el".

Bomba -amint arról a történelemkönyvekből is értesülhettünk- nem hullott, de az egyik bombázó, mármint nem csaj, hanem repülő üzemanyaghiányban szépen rázuhant a kertvárosra, mégpedig pont a Webber család rezidenciájára. A robbanás még akkor érte a leendő bunkerlakókat, amikor az ajtókat még nem zárták be teljesen, így Christopher Walken teljesen meg van győződve arról, hogy egy atombomba zuhant L.A.-re. És mint tudós, tisztában volt vele, hogy a környék 35 évig életveszélyes lesz, így az időzárat ennyire állította.

It kezdjük el kedvelni a filmet, mert a bunker nem olyan, mint ahogy azt más filmekben szoktuk látni, ez itt tényleg a tartós bentlakásra lett kifejlesztve. Az égbolttól, az óceántól, a tévétől és más emberek társaságától eltekintve minden pont ugyanúgy megvolt idelent, mint odafent.

Itt nevelkedett a kis Adam, aki a leköltözés idején még a mami hasában volt.
Az apa annyira leleményes volt, hogy a korabeli összes híradót (amiket akkor még filmen is forgalmaztak) levitte magukkal, és szórakoztató műsorokról is bőben gondoskodott, ami a 35 év estéit rendes vetítő előtti szórakozássá tette. Figyelemreméltó mozzanat a forgatókönyvíró részéről, hogy egy amerikai család túléléséhez az atombunkeren, a sok-sok kaján, levegőn és ivóvízen kívül a televíziót is alapszükségletként tüntette fel.

Látjuk, ahogy szépen cseperedik a kis Adam, látjuk, ahogy az apja a tanításáról is gondoskodik, és közben látjuk azt is, hogy mi történik odafent, a felszínen. Kezdetben egy fagyizót építettek rá a Webber család lerombolt házának a telkére, ami az idők során egyre mélyebbre és mélyebbre züllött, és végül, a 90-es évekre egy pokol angyalai motoros banda lepattant krimója formájában állapodott meg, és az értéke egyenlő volt a nulla dollárral.

És akkor eljön a nagy nap, és Adam-et elküldik bevásárolni, 35 év után ugyanis ideje ismét feltölteni a készleteiket.
A bevásárlás során beugrik egy trafikba, hogy egy kis aprót szerezzen a buszra, és megpróbálja eladni a baseball kártyái valamelyikét. Persze fogalma sincs, hogy egy ilyen kártya most 4000 dollárt ér. Már majdnem átveri a trafikos, de az ott dolgozó Éva (Alicia Silverstone) beleszól az alkuba, és megakadályozza, hogy Adam-et 500 dolcsival átverjék.

Egészen okés film, a számtalan apró vicces részlet miatt. Egyszerűen arról van szó, hogy egy fiatalembert látunk közlekedni napjaink világában, egy fickót, aki a nemcsak 61-ben gyártott fogkrémet használ, de az agyát is az akkori kultúrára és viselkedésre hangolta rá. Amíg a remek és klasszikus Segítség Felnőttem-ben a kis Josh hirtelen felnőtté változik, és így Tom Hanks 8 éves aggyal mászkál felnőttként, addig itt Brendan Fraser körülbelül egy hetvenéves férfi agyával mászkál, és ez nagyon vicces. Ez a hetven év úgy jön ki, hogy egy 35 évvel ezelőtti 35 éves férfi fejével gondolkodik.

Mik a szembetűnő különbségek egy régebbi és egy mai fej között? Régen az emberek sokkal közvetlenebbek voltak, a buszokon simán megszólították egymást, és persze roppant hangosan beszéltek. Ha már a buszoknál tartunk, leszállási szándékukat sem gombnyomással jelezték, hanem odakiáltottak a sofőrnek. Pontosan így közlekedik Adam is, amivel semmi bajunk nincs, mert sokat nevetünk rajta. Ráadásul a szórakoztatáson kívül a film tanulmánynak sem rossz, hiszen egészen finom részletekig terjedően mutatják be nekünk a 35 évvel ezelőtti stílust. Ezért a stílus-, illetve kor-tanulmány jellegéért a film külön kiérdemli a dicséretet, és meg kell jegyezni, hogy a témában korábban jeleskedő Pleasantville c. filmnél még sokkal jobb is, mert a nosztalgia itt nem társul melankóliával, sőt, ellenkezőleg, teljesen rendesen humoros.
A mellékszereplők sem utolsó sorban kellemesek: Eve meleg barátját (Adamnek végig nem esik le, hogy homoszexuális, mert a szó, hogy "gay" akkoriban azt jelentette, hogy vidám) Dave Foley alakítja egészen jól, az anya szerepében pedig Sissy Spacek, akit még nem szoktunk meg idős nők szerepében.

A humorában külön jó, hogy mindenki számára (és nemcsak a stílus-tanulmányok iránt érdeklődők részére) egyaránt élvezhető. Nem a világ legjobb filmje, a tízes skálán sem pont a tízest üti meg, de azon kívül, hogy a hét legjobb filmje, és hogy általában és egészében rendben van körülötte minden, még azt is hozzátehetjük, hogy körülbelül olyan film, mint amilyennek az Én és Én Meg az Irén-t szerettük volna: egy egészestés, normis mozifilm.

-bob-