Interjú Mine Vargi producer és Ömer Vargi rendező-producerrel, a "Minden Szuper Lesz" c. török film alkotóival.

Ömer Vargi 47 éves, isztambuli születésű filmrendező, aki egyetemi tanulmányait az ankarai Közel-Keleti Műszaki Egyetem fizika szakán végezte. A "Minden Szuper Lesz" c. filmben rendezőként, producerként és vágóként dolgozott, feleségével, Mine Vargival közösen. Mine Vargi az Ankarai Egyetem politológia és média szakán végzett, majd divatmodellként dolgozott 1968-1978-ig. 1976-77-től kezdve mindketten a reklámszakmában dolgoztak, 1979-ben létrehoztak egy saját produkciós céget, a Filma-Cass-t, ami elsősorban reklámfilmeket gyárt. 1982-től mindketten társtulajdonosai a Filma-Cassnak, 1996-ban az Eskiya (A bandita) c. filmet készítették közösen, ami nagy közönségsikert ért el Törökországban és szerte Európában. A filmes házaspárral a Puskin mozi büféjében beszélgettünk.

Cspv: Vargi úr, ön eredetileg fizikusnak készült, hogy került végülis a filmszakmába?

Ö. V: Úgy kezdődött, hogy 11 évesen fotóztam a barátaimmal. De komolyan 1974-ben gondoltam rá, hogy a filmmel foglalkozzak, amikor Törökország egyik híres rendezőjével, Serif Görenren dolgoztam - asszisztensként -, 3 évig, az Endise (A gyanúsított) c. filmben.

1977-ben elkezdtem reklámfilmeket csinálni, én voltam a legfiatalabb reklámfilm-rendező

akkoriban Törökországban, és mellesleg én készítettem a legtöbb TV-reklámot is, több, mint
1000-et. A "Minden Szuper Lesz" az első film, amit rendeztem, viszont több filmben
dolgoztam producerként, cégünk, a Filma-Cass kereteiben, ami mára az egyik legnagyobb
produkciós cég lett, 45 alkalmazottal.
Cspv: Mondana valamit az Eskiya c. filmükről?
Ö. V: Az Eskiyának Mine volt a főproducere, én a producere. Ez a film lett a valaha
legnépszerűbb film Törökországban, 2 millió 700 ezren látták csak nálunk, és még 400 ezren
a világ több pontján, Hollandiában, Németországban, Svájcban, Kanadában és még sok
helyen.
Cspv: Melyik korosztályt célozzák meg leginkább a filmjei?
Ö. V: Azt hiszem, nálunk, ugyanúgy, mint Európa más országaiban, nincsenek korosztálybeli
megkötöttségek, azt szeretnénk, ha mindenkit érdekelnének a filmjeink. Ha egy speciális
filmet csinálsz, mondjuk egy politikai, vagy egy futballról szóló filmet, vagy egy csak a
fiataloknak szólót, akkor a potenciális közönségnek csak egy részét nyered meg magadnak,
ezért próbálunk meg mi bárki számára érdekes filmeket csinálni.
Cspv: Úgy érezzük, hogy az érzelmeknek nagy jelentőségük van a filmjeiben, legalábbis a
"Minden szuper lesz" nyomán így érezzük. Igazunk van?

Ö.V. : Mivel egy nagyvárosban nőttem fel (Isztambulban), ismerem a nagyvárosok életét, és erről egy nagyon egyszerű és valóságos filmet akartam készíteni. A filmbeli karakterek, még a mellékszereplők is valódiak, a nagy maffiózók, a drogdílerek valóságos személyek, akik persze rosszak, de mi a dolgok problematikus oldalát is be akartuk mutatni, hiszen ezeknek a maffiózóknak is meg kell élniük valamiből. Mint ahogy a főszereplő testvérek is borzasztó emberek az életben, de te, mint néző szereted őket, tulajdonképpen egyik szereplőt sem tudod rossz szemmel nézni a filmben, hiszen az életük az, amiről szól a film.

Cspv: Hogyan viszonyul ön, mint török rendező, az amerikai filmekhez?

Ö. V: Nem viszonyulok sehogy sem hozzájuk. Az amerikai filmek nagyon sikeresek, mivel ezek uralják a világot. Nálunk - leginkább az értelmiségi körökben - sokan támadják az amerikai filmeket. Úgy látják, hogy a legtöbb közülük csak "szemét", nem foglalkoznak a művészi megközelítéssel, olcsó és rossz filmek. De én nem értek velük egyet ebben. Igen, lehet, hogy olcsók, és nincs bennük művészi érték, de a művészet szerintem azt jelenti, hogy valami hatni tud az emberekre. Az amerikai rendezők és producerek nem abból a célból készítik a filmjeiket, hogy leigázzák velük Isztambult vagy Budapestet. Egyszerűen csak jó filmeket akarnak csinálni, és ezekből nagy bevételekre akarnak szert tenni. És ha ez az amerikai film jó, akkor a budapesti néző inkább azt fogja megnézni, mint egy magyar filmet. Ezek a filmek tanítanak is: ha egyszer New York-ban jársz, tudni fogod, hogy hogyan ints le egy taxit, ismerni fogod az utcákat, az épületeket, és tudni fogod, kiktől kell félned egy sötét utcán gyalogolva. Szóval ezek a filmek az életre tanítanak, és ez az, amit én művészetnek nevezek. Szerintem nekünk, európai filmeseknek tanulnunk kell az amerikai filmektől, és utána meg kell csinálnunk a saját filmjeinket. Nem olyanokat, amelyek hasonlítanak az amerikai filmekre, hanem olyanokat, amelyekből a magyar, vagy a török életet ismerhetik meg a nézők, és ha sikeres filmeket akarunk készíteni, eltanulhatjuk az amerikai filmkészítési technikát. Szerintem csak akkor merül fel az a kérdés, hogy egy film jó-e, vagy rossz, miután már sokan megnézték. Ha egy filmet senki nem néz meg, kit érdekel, hogy jó film volt-e, vagy sem? Hiszek benne, hogy elsősorban olyan filmet kell csinálni, amit megért a közönség.

Ha egy filmre csak kétezren váltanak jegyet, akkor szerintem az nem képvisel művészi értéket. Szóval, úgy gondolom, még sok mindent tanulhatunk az amerikaiaktól, és a film 50%-ban üzlet és 50%-ban művészet. Ez az arány változhat, de a két rész ugyanaz lesz.

Cspv: Mit gondol, van valami különbség a török, illetve a magyar nézők között?

Ö. V: Szerintem a közönség a világ minden pontján egyforma. Csak a társadalmi háttér az, ami különböző, az emberek érzései nagyon hasonlóak.

Cspv: A "Minden Szuper Lesz" török-magyar koprodukcióban készült. Milyen volt a magyar partnerekkel együtt dolgozni?

M. V: Nagyon jól működött, először Rózsa Jánossal ismerkedtünk meg, aki a magyar producere volt a filmnek, később vele jó barátságba is kerültünk. Rózsa János tökéletesen szervezte a magyarországi munkálatokat és a kommunkációt az itteni partnereinkkel. Később Sipos Istvánnal dolgoztunk együtt, aki a hangmérnökünk volt, vele egy nagyon jól felszerelt hangstúdióban végezhettük az utómunkálatokat. Örültünk a közös munkának, és meg kell, hogy mondjam, a magyar partnereink nagyon keményen dolgoztak. 39 nap alatt forgattuk le a filmet, és átlagosan napi 15 órát dolgoztunk, úgyhogy senki sem tudta kialudni magát, Ömer 8 kilót fogyott ezidő alatt, és a magyar barátaink, mint Sipos István, sem tudtak pihenni rendesen, de remekül bírták ezt a megfeszített tempót.

Cspv: Mit gondol az európai filmgyártás jövőjéről, vagy kifejezetten a török filmkészítés jövőjéről?

Ö. V: Nehéz kérdés. A filmkészítés kezd olyan nagy üzletté válni, mint a futball. Szerintem a kettő nagyon hasonlít egymásra, mivel a film és a futball az a két dolog, amihez mindenki ért, vagy legalábbis, amiről mindenki úgy érzi, hogy joga van állást foglalni róla. A filmkészítés nehéz dolog, mert komoly szervezést igényel, aminek például az USA-ban meg van a megfelelő háttere, úgyhogy nagyon nehéz ezzel az európai filmeseknek versenyezni. De például nekünk Törökországban meg van az az előnyünk, hogy nagy a népességünk, és így sok ember megnézheti a filmjeinket.

Cspv: Hány embert jelent ez pontosan?

Ö. V: 60 millió embert. Tehát úgy gondolom, nekünk, török filmeseknek könnyebb jó filmeket, sokat jövedelmező filmeket készítenünk, mint Önöknek például, már csak a népesség mérete miatt is. Az USA-ban egy filmnek több, mint 3000 kópiája készül el, amelyek a világ több pontjára elküldhetőek, de már eleve megvan az a kezdeti előnye az ottani filmgyártásnak, hogy nagyobb népességgel, vagyis közönséggel számolhatnak. Mi alapvetően a saját lakosságunknak készítjük a filmjeinket, de már így is előnyösebb helyzetben vagyunk a kisebb országok filmeseinél.

Cspv: Beszélnének néhány szót közös produkciós cégükről, a Filma-Cassról?

Ö.V, M.V.: Egy meglehetősen nagy cég a miénk, az egyik legrégebben működő produkciós cég Törökországban, 45 alkalmazottunk van, és átlagosan 50-70 reklámfilmet készítünk évente. Van egy nagy kamera-parkunk, 9 kamerával, vannak utómunkálatokhoz szükséges felszereléseink, digitális stúdiónk, ezeket bérbe is adjuk rendszeresen. Jó, hogy van a Film-Cass, mert lehetőséget ad a "túléléshez".

Cspv: Köszönjük szépen az interjút, és reméljük, hamarosan megint találkozhatunk egyik filmjük magyarországi bemutatója kapcsán.