Az Óceánjáró Zongorista Legendája - The Legend of 1900 1998

Klasszikus kosztümös filmre időnként mindenkinek szüksége van. Ilyen alkalmakra kínálja magát a Óceánjáró Zongorista Legendája, legalább is a papírforma szerint.

A történet rém-egyszerű, adva van egy zongorista, aki egy hajón él, soha nem hagyta el, és ott is született. Ehhez a rém-egyszerű szituációhoz azonban nem is olyan könnyű eljutni, jókora körítésre van szükség, mert ha csak úgy, direktbe innen indulna, azt hinné az ember, hogy valami elalvás előtti mesét néz, hogy volt egyszer egy zongorista, aki egész végig egy hajón élt.

Így tehát látjuk, amint egy fekete hajófűtő munkás eldobott csikkek után kutat a hajó szalonjában, és talál is egy két darabot, plusz, talál egy csecsemőt is, akit valaki ott hagyott bömbölni (valószínűleg egy nő lehetett). És látjuk, amint a kis csecsemő elkezd felcseperedni, ott él a hajó gyomrában, és egészében nagyon giccses és eltúlzott és hiteltelen az egész. Az van ugyanis, hogy cumisüvegként egy olajozó kanna lóg a fémbölcsője felett, (olyan kanna, amilyet az autók műszerfalán látni, és a motorolaj nyomását méri).
Totál erőltetett, mintha valami expresszionista víziót próbált volna valaki, a maga egyszerű módján, mondjuk a húszas években filmre vinni. A fém gyermeke, az olajos koszban felcseperedő csecsemő, akinek a családja és a barátai az izzó mélyben dolgozó elkenődött arcú munkások. Mindez nagyon rosszul veszi ki magát, mert taszítja egymást az elnagyolt történet-mesélés, és a történet egyszerűnaturalizmusa. Olyan, mintha egy cseh mesefilm elejét látnánk, (és bárcsak így volna, és a csecsemő pedig olajfaló lenne), de aztán simán továbbhalad az egész, és nagy nehezen eljutunk oda, hogy az apja, aki elnevezte a kölyköt 1900-nak, meghal, és a kiscsávó végigsétál a hajó számára addig ismeretlen részein is, és a szalonban találja magát, rögtön a zongoránál, és el is kezd játszani rajta.
Úgy érezzük, a bolondját járatták velünk, legalább 20 percünk benne van már ilyenkor a filmben, és azt reméltük, hogy már be vagyunk vezetve a történetbe, de nem, még mindig csak ott tartunk, hogy van egy kiscsávó, aki egy hajón lakik, nincs személyazonossága, lakása, semmije, csak zongorázni tud. Mármost mindezt a feliratok alatt, olyan 2-3 perc alatt le lehetett volna nyomni, ha minket kérdeznek.

Lassan kifejlődik egy felnőtt Tim Roth-unk is, mint a kész 1900 nevű zongorista. Számos utazását sikerül végigkísérnünk, egy egykori szemtanú elbeszélései alapján. Egy fickó, aki végigtrombitálta a század húszas éveit a Virginia nevű hajó fedélzetén. Persze őt is valahogy be kell vezetnie a filmnek, nem lehet csak úgy derült égből rákezdenie a mesélésre. Ezért van, hogy mielőtt 1900 nevelő apucija megtalálná a kiskölyköt, a trombitás betér egy zaciba, illetve használt hangszerboltba, és pénzzé teszi a hangszerét. Ekkor történik, hogy amikor távozni akar a pénzzel, még visszafordul, hogy utoljára még belefújna egyet. Na jó, mondja a boltos, és visszaadja neki egy körre a trombitát. De mit ad isten, a férfi egy olyan dallamot kezd játszani, ami igencsak felkelti a boltos érdeklődését, mivel megvan neki lemezen. Egy összetört lemezen, amely egy mesterpéldány, (sokszorosítás előtti eredeti példány), és amit ő maga ragasztott össze. A zene tetszett a boltosnak, csak nem tudta, ki zenélt, és ha már a trombitás ezt játszotta, gondolta, hátha segít neki felfedni a rejtélyes zenészt. Így indul a sztorizás. És így folytatódik, mindig csak mesél és mesél, még akkor is, amikor a vége felé a hajót fel akarják robbantani, mert már ócskavas, noha nem vagyunk benne biztosak, hogy élőben a hajókat úgy szedik szét, hogy a nyílt tengeren szétrobbantják őket. Ez túl veszélyes lenne, mint egy óriás gránát, másrészt tele lenne hulladékkal a víz, ami megint nem egy jó dolog. Így azt mondanánk, bizonyára a bérházak robbantásával keverték a szitut a forgatókönyvírók. Mindegy, ettől nem lesz jobb vagy rosszabb a film. Egyébként nem jó film, végzetesen unalmas, plusz nem igazán van eltalálva benne a valóság és a mese aránya. A film közepén például ott van egy zongorapárbaj, aminek a végén hatalmasat lehet nevetni. A fekete jazz-zongorista félig már le is radírozta Tim Roth-ot, ám ekkor Tim Roth visszavág, és olyan "nagyot" zongorázik, hogy a végén a zongora izzó húrjairól gyújtja meg a cigit. Itt azt mondja a néző, hogy uram isten! Mi ez, valami kengyelfutó gyalogkakukk? Egy rajzfilm? Miféle poén ez egy elviselhetetlenül hosszú filmben, ami tele van Ennio Morricone zenékkel, és azt hiszi magáról, hogy a volt Egyszer egy Amerika? Nagyon rossz poén. Leleplezi az egész filmet.

Egy és egy negyedóránál bejön a filmben látható gyönyörű csaj, akinek neve sincs,csak az, hogy "the girl" és a forgatás idején 16 éves Melanie Thierry, francia színészlány alakítja. Iszonyatosan örülünk neki, tényleg bombázó, annyira jól néz ki, mintha a tévében néznénk egy reklámot vagy egy divatbemutatót. Mindez persze ötvözve egy Lajos Koltai féle (a régi képek bezártság-motívumára rájátszó) érzékeny portré stílussal. Nem rossz, meg minden, de az egész csaj ügy elég szerény, van neki vagy 3x3 mondata, azok is milyenek. És amikor magunkra hagy minket, még mindig van egy háromnegyed óránk, Olaszországban a film nem is 120, hanem 160 perces, és fogadunk, hogy ott sem a csajból van több.

A film a zenészekről, művészekről szóló filmek nem túl bőséges létszámú csapatába tartozik, a legutóbbi film amit ebben a műfajban láttunk, a Hilary és Jackie volt, és az egészen jó volt, de tényleg, ja, és most a Világ Második Legjobb Gitárosa, amely lehet, hogy Woody Allen egyik legrosszabb filmje, ez a film azonban még annál is nagyságrendekkel rosszabb. Valójában nem hisszük el, hogy érdemes volt ezt a filmet megcsinálni. Tök mindegy, hogy "olcsóba került", mindössze 9 millióba, ami jellemző a kanadai filmek költségvetésére, de akkor is nagyon sok értelmetlen munka fekszik benne, és persze azért is értelmetlen, mert nem hozta be az árát. Csak a Director of Photography, Lajos Koltai halára dolgozta magát, a legegyhangúbb környezetben vetet be mindenféle trükköket, hogy mozgalmas és élvezhető film legyen, és persze nem az ő hibája, hogy nem lett az. A gixer a történetnél van: ugyanis nem nagyon szól semmiről. oké, van egy ilyen képzeletbeli zongorista, és? De most tényleg, akkor mi van? Azon felül, hogy a nézőnek adunk pár depresszió tablettát, nem tettünk le semmit arra a bizonyos asztalra, és amikor a film végén a hangszerboltos fickó jófejségből visszaadja a trombitásnak a trombitáját, arra gondolunk, hogy a jegyszedők is visszaadhatnának nekünk egy s mást, bár nem az ő hibájuk.

-bob-