Az Ezredes Úrnak Nincs, Aki Írjon
El Coronel no tiene quien le escriba 1999

A meglehetősen hosszú filmcím egyáltalán nem véletlen Arturo Ripstein mexicói rendező filmjének esetében, a film Gabriel Garcia Marquez, Nobel-díjas dél-amerikai író azonos című novellája alapján készült.
Marquez nemcsak elismert, de nagyon olvasott író is az egész világon, az erős rajongótáborát leginkább különleges stílusának köszönheti, ami nagyjából megfoghatatlan és nehezen leírható, az irodalmárok által "mágikus realizmusként" meghatározott, egyedi írói stílus. Egy nagyon jó novellát, vagy regényt azért nehéz általában megfilmesíteni, mert egyrészt a képi megjelenítés hajlamos más dolgokra tenni a hangsúlyt, mint az írásmű, másrészt a szövegben valahogy mindig több elképzelhető forma rejlik, mint a konkrét vizuális megvalósításban. Arturo Ripstein a legünnepeltebb mexicói rendező, akit hazáján kívül Franciaországban és Spanyolországban is elismernek; neki köszönhetjük "Az Ezredes Úrnak Nincs, Aki Írjon" filmre vitelét, amit a kritikusok és más megfigyelők tökéletesen stílushű feldolgozásnak tartanak, és maga Marquez is elismerően nyilatkozott róla.

A történet röviden leírható, mivel a Marquez-műveknél nem az alapcselekmény-szál számít, hanem minden más, ami ezt körülveszi. Egy idős házaspár él egy mexicói kisvárosban, valamikor az 1940-es évek vége felé, a férfi volt ezredes, aki annak idején harcolt a katolikus egyház elleni háborúban, és most már 27 éve várja, hogy kiküldjék neki a nyugdíját, amit akkor, a leszerelése után megígértek neki és társainak. Az első pillanatban, amikor a vásznon együtt látjuk a két főszereplőt, azt érezzük, hogy valami megtörhetetlen lelki kapocs tartja őket össze, aminek olyan elemei vannak, mint az egymás feltétlen tisztelete és megbecsülése, és persze a másik iránt érzett - ki nem mutatott - tökéletes szeretet. Ez az első nézői gondolat még sokáig ki fog tartani időben, és akkor még nem pillantottunk a pár hétköznapjai mögé. Annyira szegények, hogy már nélkülöznek régóta, de az ezredes minden pénteken kimegy a kikötőbe, és várja a postáját, azzal együtt pedig az évek óta remélt nyugdíját. Mindenki pontosan tudja a kisvárosban, hogy értelmetlen dologra vár az ezredes, de senki nem tesz megjegyzést erre, később válik előttünk világossá, hogy miért.(Mert mindenki sokra tartja az ezredest, és nem akarják megbántani).
Telnek a napok, nem sok minden változik a főhőseink életében, az asszony asztmás, és néha nagyon rosszul érzi magát, de nincs pénzük gyógyszerekre sem. Az első negyedóra után nincs más választásunk, nekünk, nézőknek, minthogy hagyjunk csapot-papot, és beilleszkedjünk a film világába - már ott is élünk ebben a poros kis mexicói városban, és azt szeretnénk, ha az ezredesékkel végre történne valami, ami helyrehozhatja az életüket. Nagyon erőteljes a film érzelmi hatása, nemcsak arról van szó, hogy aktivizálja az empátiánkat a főhőseink sanyarú élete, hanem ahogy halad előre a film, egyre inkább összeszorul a szívünk az ezredes viselkedése láttán, azt a fajta férfias tartást és büszkeséget, amit ő képvisel a megpróbáltatások ellenében, nem lehet nem értékelni. Egy-egy elejtett megjegyzésből kiderül számunkra, hogy a házaspárnak volt egy fia, Augustin, akit egy kakasviadalon megöltek majdnem egy éve, azóta az ezredes neveli a fia harci kakasát, és úgy tűnik - felesége, Lola, és a nézők számára egyaránt -, hogy ez a kakas a legfontosabb az ezredes életében. Őt kényezteti és neveli, és arra számít, hogy ez a kakas fogja megnyerni a következő szezon kakas-viadalát, és akkor majd annyi pénzük lesz a fogadásokból, hogy nyugodtan meg tudnak élni belőle.
De a szezon kezdetéig még bonyodalmak jönnek sorra, a kakast el kell adni a helyi uzsorásnak, aztán vissza kell szerezni tőle, az ezredes egyre tisztábban látja azt is, hogy mi történhetett azon az éjszakán, amikor megölték Augustint, és mindeközben a házukat is el akarják árverezni, ha nem szereznek gyorsan megfelelő mennyiségű pénzt. Az ezredesék nem hagyják magukat, nem kérnek senkitől segítséget, és nem mennek bele megalázó helyzetekbe csupán azért, mert nincs pénzük ennivalóra sem. Az ezredes még Juliától sem fogad el semmit, aki a fia szerelme volt. Julia (Salma Hayek) a helyi bárban prostituált, szép és érzékeny jelenség egy porfészekben, aki nagyon becsüli az idős házaspárt, de nem tud rajtuk segíteni, mivel őt is hibáztatják a fiúk haláláért, és ezért nem fogadják el a jó szándékú kedvességét.

Az egyik legszebb jelenetsor a filmben, amikor hirtelen pénzhez jutnak az ezredesék (eladják a kakast), és elindulnak vásárolni, megvenni olyan dolgokat, amikre már évek óta szükségük lett volna. Az ezredes kap egy új cipőt, úgy próbálnak együtt a boltban, mint egy fiatal pár, aztán hazamennek, és még otthon is többször szemrevételezik az új kincset. Az ezredes nem akarja hamar elhordani az új cipőt, ezért hajlamos az esőben inkább mezítláb járni, ilyenkor a kezében viszi "a cipőt". Az ilyen dolgokat tudja Marquez nagyon jól leírni, és ennek a hangulatát tudja olyan jól közvetíteni a film. A főszereplőink napjait két dolog tagolja: az ezredesnek a péntek a nagy napja, amikor a legszebb ruhájában várja a kikötőben a postát, Lolának pedig a helyi mozielőadás estéje, amikor besurranhat a szabadtéri moziba, és egyetlen barátjával, a katolikus pappal együtt megnézheti Fellini Országúton c. filmjét, vagy más olasz korabeli filmeket.

Kicsit szomorú a film vége, bár nem történik semmi tragikus, viszont az alkotók nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy feloldjanak minden rosszat a kedvünkért, amit addig elszenvedtek a főhőseink.

Az ezredest Fernando Lujan, elismert mexicói színész alakítja, mondhatjuk, tökéletesen.
Lujan az '50-es évektől játszik mozifilmekben, "Az Ezredes Úr..."szám szerint a 35. Filmje. Lola szerepében a spanyol Marisa Paradest láthatjuk, aki nagyon népszerű színésznő nemcsak Spanyolországban, de Franciaországban is, és sokat dolgozott együtt Piedro Almodovar spanyol rendezővel is. Julia Salma Hayek képében jelenik meg a filmben, ő a leghíresebb mexicói színésznő, ami azt jelenti, hogy nemcsak a hazai, de az amerikai filmiparban is otthonosan mozog. Ms. Hayek a hollywoodi befutását Roberto Rodriguez rendezőnek köszönheti, aki a Desperado c. filmjében rábízta a női főszerepet az akkor még csak Mexicóban ismert színésznőre, és a film sikerével együtt Hayek is bekerült a nemzetközi filmgyártásba. Salma Hayek nemcsak jó, hanem komoly színésznő is, ezt mutatja az is, hogy nemcsak a Wild Wild West-féle nagy költségvetésű amerikai produkciókban vállal szerepet, hanem az olyan "kicsi" filmekben is, mint amilyen Ripstein alkotása, ami mindössze 3 millió dollárból készült. Mellesleg az ilyen típusú filmek, mint "Az Ezredes..." hozzák általában a nagyobb szakmai sikert, mint hollywoodi nagyobb testvéreik. Hayek Juliaként igazán megfelelő partnere a két kiváló színésznek a filmben, remekül játssza el azt a lányt, aki már félig lemondott a saját életéről, de a számára kedves embereknek szívén viseli a sorsát.

"Az Ezredes Úrnak Nincs, Aki Írjon"-t eddig csupán 5 országban forgalmazták Magyarországgal együtt, az USA-beli forgalmazáshoz egyelőre még nincsenek meg a megfelelő kapcsolatai az alkotóknak, viszont szerepelt a film a torontoi, a Cannes-i, a Hong Kong-i, illetve a Robert Redford nevével fémjelzett, Utah állambeli Sundance Nemzetközi Filmfesztiválon is.

A Sundance Fesztiválon elnyerte a legjobb Latin-Amerikai filmnek járó díjat, ami csupán azt jelenti, hogy a megfelelő fórumon az egyik legnagyobb szakmai elismerést gyűjtötte be a film, mint ahogy ezt meg is érdemli.

Azok a mozilátogatók, akik nem hőkölnek vissza egy nem kifejezetten vígjáték láttán, és direkt szeretik a szeretik az emlékezetes nem-mainstrem filmeket, mindenképpen értékelni fogják "Az Ezredes...-t", és vélhetően nem fogják hamar elfelejteni ezt a filmet.

-lido-